A Zsebbarátnő határozottan nemmel szavaz a jelmezversenyekre.... Pedig ki ne emlékezne azokra a békebeli farsangokra, ahol újságpapíron kellett táncolni valamelyik félbolond osztálytársunkkal; ahol bekötött szemmel faltuk le a lekváros fánkot egy madzagról; ahol késsel-villával gyömöszöltük a sztaniolba csavart Sport-szeletet; és ahol sosem lettünk elsők a jelmezeinkkel? Pedig mennyit készültünk a nagy eseményre! Egyetlen menyasszony sem járhat közelebb az agyembóliához ruhapróba során (mikor rájön: úgy néz ki, mint egy fehérre festett krinolin), mint mi jártunk kisiskolás korunkban, miközben a farsangi bálra készültünk. Mert mi van, ha más is Birodalmi Lépegetőnek öltözik? Vagy mozdulni sem tudunk a Földigiliszta-jelmezben? Esetleg a videóidiótáknak nevelt osztálytársaink azt sem tudják, mi fán terem a Bádogember, és azt hiszik, Mosógépnek öltöztünk? Vagy a Háremhölgy-ruháról váltig állítják: csakis kölcsönzői lehet, és kizárnak miatta a versenyből?
Ugye-ugye? Farsang idején előtörnek a régi emlékek, és rájövünk: nem is volt olyan jó jelmezbe bújni. Akkor miért van az, hogy egész felnőtt életünket azzal töltjük, hogy álarcok mögé rejtőzködünk és szerepekbe bújunk?

Ó, drágáim, nem kell tiltakozni! Igenis: mindnyájan ezt tesszük, még akkor is, ha gyerekkorunkban folyton beteget jelentettünk a jelmezbálok idejére, mert nem akartuk, hogy megismétlődjék óvodáskorunk fiaskója, mikor a nagycsoportosok egyik fele Királylánynak, a másik fele Birodalmi Harcosnak öltözött. Pedig a világ semmit sem változott: a nők az óta is királykisasszonyok szeretnének lenni, csak jól titkolják; a férfiak meg… - nos, hol alamuszi Birodalmi Harcosok, hol gáncs nélküli Jedi Lovagok, de sokszor csak szőrös Csubakkák.


Az életünk ugyanis erről szól: szerepeket játszunk. Már az ősember is ezt tette: terrakotta-színűre mázolta az arcát, agancsokat eszkábált a fejére, és rituális táncot járt. Hogy miért? Mert imponálni akart. Nemcsak a másik nem képviselőinek, hanem a totemistenségeknek is, akik hitük szerint eldöntötték: ki végzi ki a barnamedvét, avagy ki végzi egy barnamedve gyomrában. Nem sokat változtunk, noha a férfiak nem bunkózzák már le a kiszemelt nőket, hogy aztán bevonszolhassák a barlangjukba, s az asszonyok bogyógyűjtögetésének is befellegzett. (Egyetlen csökevényes emlékünk maradt erről a női tevékenységről, mégpedig az, hogy a lányok azóta is csoportosan járnak nemcsak shoppingolni, de pisilni is. Állítólag az ősasszonyok életben maradásának ez volt a záloga: aki egyedül császkált el, ha hívta a természet, azt könnyen fenékbe harapta egy oroszlán. Egy sereg pletykás ősnőtől viszont még a vadállatok is megfutamodtak.)

Nem változtunk sokat?! Ugyan már! Hiszen nem mázoljuk be az arcunkat, ha sikereket akarunk elérni! Vagy mégis? ... Hova lenne a szépségipar, ha nem szeretnénk hamvas pofikát, csábos szempillát, csókos szájat festeni magunkra? Hova lenne a randipiac, ha a fiúk – agancs helyett – nem öltenének magukra laza farmert vagy sármos öltönyt, hanem a maguk pőre valóságában jelennének meg a kávézóban? Nem ugyanazt szeretnénk elérni, mint az őseink? Nem arra hajtunk mi is, hogy imponáljunk?

A lélek színpadán ott áll az Egónk, és különféle szerepeket alakít. Ugyanaz a fiú egyik este lehet Himpellér, másnap meg Pallérozott Hím. Egyik este sztriptízbárban züllik egy legénybúcsú során, míg a másikon elmés eszmefuttatásokkal nyűgözi le a barátnőjét a halbiológia témaköréből. Ha ugyanezt tenné a legénybúcsú során, potenciális marhának kiáltanák ki a többiek, és igazuk is lenne. Mindig ismernünk kell a közönséget…
De akkor mi van azzal a közhellyel, hogy „légy hű magadhoz”? Mikor vagyunk önmagunk? Mikor a villamoson kedves mosollyal átadjuk a helyünket a rozoga öreg néninek, vagy mikor magunkban elátkozzuk a vén maskarát, akinek arra persze van ereje, hogy kirúzsozza a száját és fennhangon szidja a mai fiatalokat, de arra nincsen, hogy kinyögjön egy „köszönömöt”? A válasz egyszerű. Freud óta tudjuk: egyszerre lakik a lelkünk mélyén egy ösztönös én, egy reális én, na meg egy felettes én. Az ösztönös énünk játssza lelkünk színpadán a Súgó szerepét. Egy olyan súgóét, aki sosem az előre megírt szövegkönyvet súgja, hanem azt, ami éppen az eszébe jut. Ő az, aki rosszkor szól rossz helyen, de nem érdekli. Kimondja, és kész. Elveszi, és kész. Félrelép, belekóstol, elalszik és összezavar. Ő a bajkeverő. Vagy mégsem? Attól függ, honnan nézzük. Ha a felettes énünk szemüvegét biggyesztjük az orrunkra, alighanem hadilábon állunk a bennünk élő Kis Barbárral. Ugyanis a felettes énünk született okostojás. Ő az, aki imponálni akar, aki a társadalom megbecsült oszlopa, és igen: aki az összes szerepünket színre viszi. Mert ő az, aki tisztában van azzal, mit kajál a közönség, és gőzerővel rendezi a darabunkat. Vagy mégsem? Attól függ, honnan nézzük. A felettes énünk taktikázik, de olykor eltaktikázza magát. Ösztönös énünk viszont a maga egyszerű és nagyszerű eszközével a gólra játszik, s legtöbbször be is lövi azt. Nem egyszerű imponálni: a reális énünk pontosan tudja ezt. Ő az, aki kínhalált hal a színpadon, vagy boldog szerelemben lebeg; ő az, akit paradicsommal dobál a közönség vagy az egekig magasztal. Ő az, akit tapsorkán kísér, és ő az, akit szétcincálnak a kritikusok… Vagyis minden szerepünket neki kell eljátszania. Ő – mi vagyunk. Jelmezekbe bújik, és néha Jókislány, néha Intrikus; néha Hősszerelmes, néha meg Örök Vesztes. Olykor ő a Szépség; máskor meg ő a Szörnyeteg… Ilyen egyszerű. Mindnyájan mi vagyunk.

Naná, hogy szeretjük a jelmezbálokat. Vagy mégsem? Nem meglepő, ha a 24 órás színjáték után semmi kedvünk sincsen megint maskarát ölteni. Legfeljebb, ha mi lehetünk az egyetlen és igazi Királylány a környéken, és nem kell eljátszanunk a Béka megalázó szerepét. (Kivéve, ha arra jár egy Királyfi, és szájon csókol minket… akkor ott egye meg a penész a Béka-jelmezt, hiszen tudjuk: a csók után mi leszünk a főszereplők!)
 

A bejegyzés trackback címe:

https://zsebbaratno.blog.hu/api/trackback/id/tr801739711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Egy lány a sok közül... 2010.02.08. 19:19:52

Igazság szerint én nem annyira utáltam a jelmezbálokat, mert ilyenkor szerettem eljátszani egy más ember szerepét. Teljesen igazad van abban,hogy úgymond "három énünk van és eleget bújunk egyik jelmezből a másikba", de valahogy én mindig is kedveltem ,azt a negyedik bennem lakozó valakit ,aki farsangkor bújt elő, s vidáman játszotta ezeket a buta kis játékokat,amiket említettél. Egyébként nagyon jó szöveget írtál ismét...jót nevettem,mikor az ősasszonyokat hasonlítottad össze a mai nőkkel.
Várom a következőt: Egy lány a sok közül :)

zsebbaratno 2010.02.08. 19:26:29

@Egy lány a sok közül...: Ó, igen. Van, aki igennel szavaz a jelmezbálokra, de annak biztosan nem volt olyan horror-farsangokban része, mint a Zsebbarátnőnek. Mikor kilenc évesen bohócjelmezben feszengtem, miközben barátnőm apukájával kellett szambáznom egy újságpapíron, aztán udvariasságból magamba gyűrnöm egy raklapnyi sajtos szendvicset, amit ráadásul utáltam is... Jeez! Ezek után nem csoda, ha passzolom a jelmezesdit. De persze szerepeket játszom én is. Most éppen a Zsebbarátnőét. Titokban mindnyájan színésznőnek születtünk. És nagyon aranyos vagy, hogy ilyen kedveseket írtál! Látogass meg máskor is!

Arwen72 2010.02.09. 08:09:07

No igen ez érdekes témakör.
Mert ugye mindenki szerepet játszik minden egyes nap.Amikor Gizike az irodában hétfő reggel összezavarván a világot rád mosolyog.
Belemész a játékba és visszamosolyogsz.
A jelmezesdit ha kényszeres én sem szívelem.
De ha van egy baráti társaság akikkel amúgy is
szívesen van együtt az ember és ismeri őket mint
a tenyerét akkor egy évben egyszer ilyen dolgokba
is belemászhat.
No persze ma már én sem tenyeres talpas kiskacsának öltözöm mint húsz éve.
Itt az ideje kisit nőiesebb jelmez után nézni.

zsebbaratno 2010.02.09. 11:27:05

@Arwen72: Tudod, minek öltöznék szívesen? Maria Antoinettnek. A nyakam amúgy is guillotine-ra termett, és van valami bűbájos egy halálra szánt arisztokratában. Kár, hogy már nem járok jelmezbálokba... még el találnám veszíteni a fejemet.

Arwen72 2010.02.12. 15:54:03

@zsebbaratno:
Melyik fejedet mert ugye akárhogy számolom van négy?!
Hm kockázatos jelmez az tuti de ha van a tarsolyban egy mindenre elszánt "kóbor"lovag
akkor meg lehet próbálni.
A vicc az,hogy van egy éned amelyiket el tudnám eme jelmezben képzelni.

AmyEvans 2010.02.12. 15:54:03

Emlékszem, a kedvenc jelmezem mézga Kriszta volt de a macsekot egy fehér tigrissel helyettesítettem. Az osztállyal is szerettem beöltözni,bár mindig utáltam,hogy hangos a zene,fánk már nincs,stb.

zsebbaratno 2010.02.12. 16:17:00

Sajnálom, lányok, de máris itt van a "farsang farka" - és aki valami pikánsra gondol, annak megsúgom, hogy régen így nevezték a böjt előtti utolsó napokat, s máris vége lesz a fánkfalás rituális időszakának, hogy belecsöppenjünk a tavaszvárásba. Igaz, ha kinézek az ablakon, mindent érzek, csak tavaszi pezsdülést nem, de ki tudja: lehet, hogy cinkének kellene öltöznöm, és hangosan "nyitnikéket" kiabálnom az erkélyről...
süti beállítások módosítása