A Zsebbarátnő határozottan nemmel szavaz a jelmezversenyekre.... Pedig ki ne emlékezne azokra a békebeli farsangokra, ahol újságpapíron kellett táncolni valamelyik félbolond osztálytársunkkal; ahol bekötött szemmel faltuk le a lekváros fánkot egy madzagról; ahol késsel-villával gyömöszöltük a sztaniolba csavart Sport-szeletet; és ahol sosem lettünk elsők a jelmezeinkkel? Pedig mennyit készültünk a nagy eseményre! Egyetlen menyasszony sem járhat közelebb az agyembóliához ruhapróba során (mikor rájön: úgy néz ki, mint egy fehérre festett krinolin), mint mi jártunk kisiskolás korunkban, miközben a farsangi bálra készültünk. Mert mi van, ha más is Birodalmi Lépegetőnek öltözik? Vagy mozdulni sem tudunk a Földigiliszta-jelmezben? Esetleg a videóidiótáknak nevelt osztálytársaink azt sem tudják, mi fán terem a Bádogember, és azt hiszik, Mosógépnek öltöztünk? Vagy a Háremhölgy-ruháról váltig állítják: csakis kölcsönzői lehet, és kizárnak miatta a versenyből?
Ugye-ugye? Farsang idején előtörnek a régi emlékek, és rájövünk: nem is volt olyan jó jelmezbe bújni. Akkor miért van az, hogy egész felnőtt életünket azzal töltjük, hogy álarcok mögé rejtőzködünk és szerepekbe bújunk?
Ó, drágáim, nem kell tiltakozni! Igenis: mindnyájan ezt tesszük, még akkor is, ha gyerekkorunkban folyton beteget jelentettünk a jelmezbálok idejére, mert nem akartuk, hogy megismétlődjék óvodáskorunk fiaskója, mikor a nagycsoportosok egyik fele Királylánynak, a másik fele Birodalmi Harcosnak öltözött. Pedig a világ semmit sem változott: a nők az óta is királykisasszonyok szeretnének lenni, csak jól titkolják; a férfiak meg… - nos, hol alamuszi Birodalmi Harcosok, hol gáncs nélküli Jedi Lovagok, de sokszor csak szőrös Csubakkák.
Az életünk ugyanis erről szól: szerepeket játszunk. Már az ősember is ezt tette: terrakotta-színűre mázolta az arcát, agancsokat eszkábált a fejére, és rituális táncot járt. Hogy miért? Mert imponálni akart. Nemcsak a másik nem képviselőinek, hanem a totemistenségeknek is, akik hitük szerint eldöntötték: ki végzi ki a barnamedvét, avagy ki végzi egy barnamedve gyomrában. Nem sokat változtunk, noha a férfiak nem bunkózzák már le a kiszemelt nőket, hogy aztán bevonszolhassák a barlangjukba, s az asszonyok bogyógyűjtögetésének is befellegzett. (Egyetlen csökevényes emlékünk maradt erről a női tevékenységről, mégpedig az, hogy a lányok azóta is csoportosan járnak nemcsak shoppingolni, de pisilni is. Állítólag az ősasszonyok életben maradásának ez volt a záloga: aki egyedül császkált el, ha hívta a természet, azt könnyen fenékbe harapta egy oroszlán. Egy sereg pletykás ősnőtől viszont még a vadállatok is megfutamodtak.)
Nem változtunk sokat?! Ugyan már! Hiszen nem mázoljuk be az arcunkat, ha sikereket akarunk elérni! Vagy mégis? ... Hova lenne a szépségipar, ha nem szeretnénk hamvas pofikát, csábos szempillát, csókos szájat festeni magunkra? Hova lenne a randipiac, ha a fiúk – agancs helyett – nem öltenének magukra laza farmert vagy sármos öltönyt, hanem a maguk pőre valóságában jelennének meg a kávézóban? Nem ugyanazt szeretnénk elérni, mint az őseink? Nem arra hajtunk mi is, hogy imponáljunk?
A lélek színpadán ott áll az Egónk, és különféle szerepeket alakít. Ugyanaz a fiú egyik este lehet Himpellér, másnap meg Pallérozott Hím. Egyik este sztriptízbárban züllik egy legénybúcsú során, míg a másikon elmés eszmefuttatásokkal nyűgözi le a barátnőjét a halbiológia témaköréből. Ha ugyanezt tenné a legénybúcsú során, potenciális marhának kiáltanák ki a többiek, és igazuk is lenne. Mindig ismernünk kell a közönséget…
De akkor mi van azzal a közhellyel, hogy „légy hű magadhoz”? Mikor vagyunk önmagunk? Mikor a villamoson kedves mosollyal átadjuk a helyünket a rozoga öreg néninek, vagy mikor magunkban elátkozzuk a vén maskarát, akinek arra persze van ereje, hogy kirúzsozza a száját és fennhangon szidja a mai fiatalokat, de arra nincsen, hogy kinyögjön egy „köszönömöt”? A válasz egyszerű. Freud óta tudjuk: egyszerre lakik a lelkünk mélyén egy ösztönös én, egy reális én, na meg egy felettes én. Az ösztönös énünk játssza lelkünk színpadán a Súgó szerepét. Egy olyan súgóét, aki sosem az előre megírt szövegkönyvet súgja, hanem azt, ami éppen az eszébe jut. Ő az, aki rosszkor szól rossz helyen, de nem érdekli. Kimondja, és kész. Elveszi, és kész. Félrelép, belekóstol, elalszik és összezavar. Ő a bajkeverő. Vagy mégsem? Attól függ, honnan nézzük. Ha a felettes énünk szemüvegét biggyesztjük az orrunkra, alighanem hadilábon állunk a bennünk élő Kis Barbárral. Ugyanis a felettes énünk született okostojás. Ő az, aki imponálni akar, aki a társadalom megbecsült oszlopa, és igen: aki az összes szerepünket színre viszi. Mert ő az, aki tisztában van azzal, mit kajál a közönség, és gőzerővel rendezi a darabunkat. Vagy mégsem? Attól függ, honnan nézzük. A felettes énünk taktikázik, de olykor eltaktikázza magát. Ösztönös énünk viszont a maga egyszerű és nagyszerű eszközével a gólra játszik, s legtöbbször be is lövi azt. Nem egyszerű imponálni: a reális énünk pontosan tudja ezt. Ő az, aki kínhalált hal a színpadon, vagy boldog szerelemben lebeg; ő az, akit paradicsommal dobál a közönség vagy az egekig magasztal. Ő az, akit tapsorkán kísér, és ő az, akit szétcincálnak a kritikusok… Vagyis minden szerepünket neki kell eljátszania. Ő – mi vagyunk. Jelmezekbe bújik, és néha Jókislány, néha Intrikus; néha Hősszerelmes, néha meg Örök Vesztes. Olykor ő a Szépség; máskor meg ő a Szörnyeteg… Ilyen egyszerű. Mindnyájan mi vagyunk.
Naná, hogy szeretjük a jelmezbálokat. Vagy mégsem? Nem meglepő, ha a 24 órás színjáték után semmi kedvünk sincsen megint maskarát ölteni. Legfeljebb, ha mi lehetünk az egyetlen és igazi Királylány a környéken, és nem kell eljátszanunk a Béka megalázó szerepét. (Kivéve, ha arra jár egy Királyfi, és szájon csókol minket… akkor ott egye meg a penész a Béka-jelmezt, hiszen tudjuk: a csók után mi leszünk a főszereplők!)