Talán mert tíz ujjunk van. Talán mert ehhez a tíz ujjhoz csupán egyetlen élet tartozik, s azt az egyetlen egyet tökéletesnek szeretnénk tudni. Na de miért éppen tízpontos a skála? Miért hiszünk makacsul abban, hogy nekünk tíz pont dukál? A legtöbb dologban elnézőek vagyunk magunkkal szemben. Mindig van magyarázat arra, miért nem nézünk ki tízpontosan (hiszen mindenkin van pár plusz kiló, és különben sem lehetünk tökéletesek); miért nem vagyunk tízpontos munkaerők (jaj, ki az a stréber, aki mindig mindent jól csinál, és soha sem olvasott újságot az asztal alatt, miközben gőzerőkkel folyt az értekezlet?!); miért nem tízpontos a jellemünk (ugyan már: csak Jézus Krisztus volt tökéletes, de még őt is kikezdték az ellendrukkerek). Egyszóval hiába van tíz ujjunk, mégsem vagyunk tízpontosak. Mégis: elvárjuk, hogy az életünk mesebelien tízpontos legyen. Hogy lehetetlent kívánunk? Tévedés! Csak a pontrendszert kell tökéletesítenünk…

Itt van például a tízpontos randi mítosza, melyet Szent Grálként üldözünk. Tele van a tarsolyunk csupa ötpontos randevúval, pár nyolcast és hetest is találunk, sőt, esetleg ott árválkodik egy kilencpontos is, ám tízes egy szál sem. De miért? Annyira rossz az ízlésünk, hogy csupa pancserrel vagy átlaglúzerrel ültük végig az estéinket? Ugyan! A hiba nem az ön készülékében van, hanem a rendszerben. Mert milyen kép él bennünk a tökéletes randevúról? A férfi meglátja a nőt, és rögtön tudja: ő lesz az igazi. A nő haja tökéletesen csillog, akár egy samponreklámban, a ruhája, naná, hogy Chanel, sőt, még a táskája is igazi Louis Vuitton. (És nem egy kamuverzió a kínairól.) Az étteremben gyertya ég az asztalon, csodálatos zene szól (nem pedig egy fogatlan szintis nyomja a lakodalmas rockot az egyik sarokban). Az étel remek (sőt, még a desszert sem hizlaló), a pincér szolgálatkész, és a szomszéd asztalnál ülő középkorú üzletemberek nem lihegnek a nyakunkba. A beszélgetés mesébe illő, a számlával egyikünk sem bénázik, sőt, az időjárás is kedvező, hiszen egy tízpontos randin mindig balzsamos az éjszaka és csillagos az ég, mi pedig kéz a kézben andalgunk a Duna partján. A fiúk telefonja egyszer sem szólal meg, és a lányok rúzsa sem mázolódik el az első csóktól. (Ami persze abszolút hollywoodi, nem vitás.) Giccs a köbön, avagy tízpontos dögunalom, nem?

A tízpontos randevú – akárcsak a tízpontos élet: semmitmondó. Nézzük az ellenpéldát! Ott van, mondjuk, a szomszédban lakó lány esete az Őrült Ámokfutóval, aki az első randevújukon nekitolatott egy lámpaoszlopnak, aztán hazafelé elsodort egy közlekedési táblát, végül belehajtott a bejárati kapunkba. Ez a klasszikusan kétpontos randi esete. (Hogy miért nem nulla? Mert a fiú legalább megjelent a helyszínen, sőt, némi adrenalin-sokk árán, de mégis hazafuvarozta a lányt.) Szerintetek mi lett a történet vége? Igen: házasság. A kocsi mostanra egy autóbontóban kötött ki, ők pedig átszoktak a tömegközlekedésre. Az esküvőre persze sofőr szállította az ifjú párt – a tömegkarambol elkerülése végett. A tanulság az, hogy sose írj le egyetlen kétpontos találkát sem, mert ki tudja: talán éppen azért lesz emlékezetes, mert annyira távol állt minden tízpontos (és dögunalmas) elvárásodtól.

Amúgy utálom az osztályozgatást, és viszolygok a pontrendszerektől. Mintha az életünk merő egy műkorcsolya-gála lenne, ahol az orosz bíró biztosan lepontoz, ha elszúrod a leszúrt Rittbergert, vagy belesülsz a tripla Lutzba. Ha odakozmál az ebéd, mert közben felvettél egy fontosnak tűnő telefont: az edződ csalódottan a levegőbe bokszol, mert lecsúsztál a tökéletes kiskuktáknak járó dobogóról. Ám ha szépen feljön a tepsi aljáról a meggyes piskóta, máris megkapod a tíz pontot, kivéve a kanadai bírótól, aki utálja a gyümölcsöket, ezért csak nyolc és félre díjazza a teljesítményedet. Ez elég is ahhoz, hogy csalódottnak érezd magad, pofákat vágj, és úgy érezd: ez az átkozott nyolc és fél megkeseríti az életedet. Pedig tévedsz: az életedet éppenséggel a tízpontosok keserítik meg.

Hiszen mindannyian jók akarunk lenni. Sőt, tökéletesek. Illetve: isteniek. Csakhogy nem vagyunk azok. Jók még csak-csak lehetünk; olykor még tökéletesnek is tűnhetünk, ám istenekké nem válhatunk. Pedig akkor mindig, mindenre tíz pontot kapnánk… A bizonyítványunk tele lenne kitűnő osztályzatokkal, a dolgozataink mindig csillagos ötöst érdemelnének, sőt, az első randevúkon sem kellene izgulnunk, ugyanis mindig, minden sikerülne. Az alakunk miatt nem agonizálnánk, a főnökünktől nem rettegnénk, sosem mondanának fel a munkahelyünkön, és még az ellenségeink sem köthetnének belénk. Tízpontos lakásban, tízpontos szomszédok között, tízpontos dögunalomban tengetnénk napjainkat. Ugyanis emberek vagyunk, akik természetükből adódóan tökéletlenek.

Akkor most felejtsük el a pontrendszert? Süllyedjünk apátiába, és ne küzdjünk semmiért? Fogadjuk el Schopenhauer nézetét, mely szerint a vágyaink ölik meg a boldogságunkat, és elégedjünk meg a négypontos élettel? Szó sincs róla! Csak hagyjuk abba a fanyalgást! A négypontos élettel ugyanis nincsen semmi baj, ha tőled csupán ennyire futja. Akkor az, ami mások szemében négy pontot ér, számodra a tökéletes tízes kategóriát testesíti meg. Csak ismerni kell önmagunkat, ahelyett, hogy a szomszédban növő – mindig zöldebb – fűre irigykednénk.
És mi van, ha több pontot érsz? Ha többre lennél képes? Nos, akkor jó hírem van: a négypontos élet csupán közbülső állomás; előveheted a szalámis zsömlét, és elkezdhetsz majszolni, ugyanis a végállomásig még szükséged lesz némi energiára. Ugyanis minden négypontos helyzetben ott lapul egy tízpontos lehetőség. Csak észre kell venned. Szóval kapd elő a pápaszemedet, és még az ürömben is keress egy kis örömöt. Azt persze még a Zsebbarátnő sem tudja garantálni, hogy így majd tízpontos lesz az életed. De ha már kihoztál belőle egy nyolc és felet, akkor az már nem (meggyes) piskóta!