És miért éppen Petőfi Sándor, ha poétákról van szó? Ez utóbbira pofonegyszerű a válasz: mert ő a nagybetűs KÖLTŐ. Pont. Szeretjük Ady Endrét is, mi több: rajongunk érte, de a „NAGY MAGYAR KÖLTŐ” titulusért történő nemes versengésben egy hajszál híján lecsúszott a dobogó csúcsáról. Hogy mi volt az a hajszál? Egy incifinci kis apróság: míg szegény Adynak nem maradt más, csak a csenevész őszirózsás forradalom, addig Petőfi egy komplett március 15-i manővert tudott felmutatni, plusz egy eltűnést a csatamezőn. Nem csoda, hogy neve a köztudatban mindörökre összeforrott nemcsak a szabadsággal, hanem a szerelemmel is. Merthogy az utókor egyaránt szereti mind a szabadságot, mind pedig a szerelmet. De vajon összefügg-e a két fogalom?
Hát persze! – vágnánk rá kapásból, de mielőtt nyugodtan lecsücsülnénk a babérjainkra, el kell árulnom valamit. Mindkét dolognak van némi szépséghibája. Nevezetesen az, hogy egyik sem létezik. Még mielőtt felkapnád a vizet, gyorsan pontosítok: persze, hogy létezik szabadság, és létezik szerelem, de nem úgy, ahogyan délibábos álmainkban elképzeljük. Amit a rózsaszín szemüvegünkön át látunk, annak a fele sem igaz. Hogy a mese igazzá váljon, egy csöppet bele kell halni. Mint Petőfinek. Szóval készen állsz rá? Tényleg kell neked a szabadság meg a szerelem? Akkor gyerünk, essünk el együtt a csatamezőn!
Először is: képzeljük el együtt, milyen lenne, ha sosem kellene csalódnunk? Jó, mi? Vagy mégsem annyira jó? Ó, az ég szerelmére, képzelj magad elé egy életet, ahol sosem csal meg a szerelmed, és te sem csalod meg őt; nem csúszol el egy nevető harmadik piszkos banánhéján; nem vesztek össze azon a közhelyes fogkrémes-tubuson; nem kezd el idegesíteni, hogy milyen idétlen hangon beszél a főnökével, és nem, őt sem kezdi el idegesíteni, hogy a ruháidat rendszeresen lehajigálod az ágy mellé. Képzeld el az örök szerelem mítoszát, és borzadj el! Mert ha minden szerelem örökké tartana, ha sohasem hibáznánk, és nem szúrnánk el a dolgokat, ha változatlan maradna az ideális társról alkotott elképzelésünk – szóval, ha működne a tökéletes szerelem mítosza, akkor rögtön elsőre kiszúrnánk a Nagy Őt, és a „szakítás” fogalma ismeretlen lenne számunkra. Jó, jó: nem volna a világon egyetlen szakítás sem, de kiveszne az első randevúk előtti izgalom is; nem lenne kihívás minden egyes együtt töltött nap; nem borulnánk ki a néma telefon mellett várakozva - és esélyünk sem lenne fejlődni. Igenis jó, hogy életünk Nagy Szerelméért meg kell dolgoznunk. Néhány kemény befürdés után ugyanis sokkal jobban értékeljük a dolgokat.
A legtöbbünket kiverné a hideg verejték, ha még most is az első szerelmünkkel kellene kéz a kézben vattacukrot majszolnunk. Ugyanis az első szerelmünk óta – jó esetben – mindnyájan rengeteget változtunk. Én például óvodás koromban teljesen bele voltam bolondulva az Illés együttes egyik tagjába, olyannyira, hogy az összes mesekönyvembe belevéstem a magam ákombákom betűivel imádottam nevét, és azon aggódtam, hogy fogyókúráznom kellene, mert kövéren nem fogok kelleni neki. (Na, ja, aki nőből van, az már három évesen is képes ilyesmiken agyalni.) Szóval, ha elképzelem, milyen lenne az óvodáskori szerelmemmel járni mind a mai napig, hát, borsózik tőle a hátam. Jó, jó: nagycsoportosként eléggé megviselt a hír, hogy feleségül vett egy vén banyát (értsd: valakit, aki már nem ovis), de kellenek ezek a pofonok. Mint ahogyan a későbbi nagy csalódásaink, kudarcaink és mélypontjaink is hozzájárulnak ahhoz, hogy fejlődjünk, formálódjunk és magunkra találjunk. Mondom: el kell esni a csatatéren ahhoz, hogy halhatatlanná váljunk.
Vagy vegyük a totális szabadság mítoszát! Vajon működőképes lenne ez a világ, ha minden korlátunkat lerúghatnánk? Ó, nem. Ehelyett reggelente a takarót rúgjuk le magunkról, és kénytelen-kelletlen elindulunk, hogy elvégezzük a dolgainkat, melyekhez sokszor nem igazán fűlik a fogunk. Unalmas, nem? Mégis megtesszük, mert tudjuk: a teljes szabadság nem létezik, noha mind eljátszadozunk a gondolattal, mi lenne, ha megnyernénk a lottó főnyereményt, és azt csinálhatnánk, amihez kedvünk szottyan. Van, aki rögtön a fenekére verne az összegnek, és másnap már egy tűzpiros Aston Martinnal furikázna; akad olyan is, aki részvényekbe vagy hosszútávon kamatozó akármikbe fektetné a pénzét, megint mások egész rendszereket dolgoznak ki arra, kit támogatnának a nyereményükből. Van, aki azonnal felmondana a munkahelyén, mások pedig világkörüli utazásra indulnának. Petőfi egészen biztos, hogy Kossuth-bankókba ölte volna a pénzét (feltéve, ha lett volna akkoriban Szerencsejáték zrt., lottó ötös vagy ilyesmi), és nyereményét a radikális forradalmi szárnyba pumpálta volna. Ha úgy alakulnak a dolgok, még a verseit is kiadatja díszkötésben, de az is lehet, hogy nagy szerelmében kis feleségére ruházta volna a családi büdzsé kezelését, ami sosem okos húzás.
(Hogy a Zsebbarátnő mit tenne, ha megütné a lottó ötöst? Három napig dőzsölne. Cukrászdából könyvesboltba, könyvesboltból butikokba, butikokból – nos, újra cukrászdákba járnék, sőt, még álmaim nyaralására is befizetnék egy jókora összeget, és a nappalimba beszereznék egy hatalmas pezsgőfürdőt vagy egy rodeóbikát. De csak három napig tartana az aranyélet, utána bezárna a bazár. Mert ha örökkön-örökké dőzsölhetnénk, nem is lenne igazán izgalmas a dolog. Ezért a három nap leteltével új foglalkozást választanék: én lennék a Mikulás, végtére is lenne miből ajándékokat osztogatnom, és jótékonykodni sosem rossz.)
De persze sosem nyerjük meg a lottó főnyereményt, és sosem leszünk olyan szabadok, mint álmainkban. Ezer dolog szab határt a vágyainknak, és bele kell törődnünk: emberek vagyunk, nem pedig szuperhősök. Petőfi például szuperhőssé vált, de természetesen nem attól, hogy elszavalta párszor a Nemzeti dalt. Sokkal inkább az tette őt naggyá, hogy megszenvedte az életét, kezdve az érzéketlen apjától egészen a segesvári orosz dzsidás utolsó döféséig – és közben volt még annyi minden vacakság! Nem volt ott sem örök szerelem (hiszen az irodalomkönyvekből jól ismerjük Szendrey Juliska viselt dolgait), sem szabadság (ezt meg történelemórán tanultuk)… Vagyis, mi maradt? Egy nagy kupac gond. Na meg egy vaskos kötetre rúgó életmű. Hoppá, álljunk csak meg! Mitől is vált szuperhőssé Petőfi? Mert az élet vacakságait képes volt a fantáziája révén valami egészen mássá változtatni. Történetesen versekké, de ha éppenséggel mesterszakács lett volna, vagy profi asztalos, esetleg vízvezeték-szerelő – nos, akkor is lett volna esélye arra, hogy megtalálja a szabadságot és a szerelmet. Mindnyájunknak van esélye, csak meg kell találnunk a módját, hogy teremtsünk – odabent – egy olyan világot, ahol működnek a Nagy Szavak. Ahol a kudarcokat és gyomordöféseket a javunkra tudjuk fordítani. Ahol megtaláljuk az örök szerelmet és a teljes szabadságot.
Kalandra fel! Ki tudja, talán éppen Te leszel a következő szuperhős.