Mindenkinek vannak gyerekkori emlékei (hacsak valaki nem egy brazil szappanopera amnéziás, netán megvakult és/vagy átmenetileg lebénult szereplője)… A Zsebbarátnő egyik kedvence az, amikor megszületett a húga. Vagyis a húgom. Hogy ennek mi köze van a húsvéthoz? Hát, hogy húsvét hajnalban történt a dolog. Négy éves voltam, amikor – ó, boldog idők! – elég egy csokinyúl a tökéletes ébredéshez. Még akkor is, ha az a csokinyúl történetesen elolvadt és hajamba ragadt is reggelre. Akkoriban nem kapkodott az ember lánya reggeli smink és hajkefe után, nem heverészett félholtan a párnái között, hanem kipattant az ágyból, hogy terepszemlét tartson a húsvéti meglepetések között. Öcsém addigra már teljes pánikban kukorékolt, ugyanis szentül hitte, hogy a nappaliban művészien szétszórt csokidrazsék valóságos nyúlbogyók. Volt a dologban némi ráció, ugyanis a kisszobában meg egy igazi, foltos nyuszi rágcsálta el éppen a vezetékeket, akit aztán – nagyon eredeti módon – Nyuszinak kereszteltünk el. Hogy közben született egy kistestvérünk, az egészen ki is ment a fejünkből, pedig hajnalban még azon imádkoztam kétségbeesetten, nehogy fiú legyen az újabb jövevény. (Akkoriban gőzöm sem volt arról, hogy az ilyen kérdéseket nem a mennyei akarat, hanem a kromoszómák rendezik el, ráadásul jóval a születés pillanata előtt.) Mire a húgom hazaért a kórházból, a Nyuszi nevű nyuszi már rég árkon-bokron túl járt, noha egy darabig még itt-ott látták felbukkanni a környéken, aztán vagy nyúlpaprikás lett belőle, vagy boldog családot alapított egy másik szökevény nyúllal egyetemben, s azóta ők exportálják a húsvéti tojásokat.
Persze ezt már ovis koromban sem értettem: miért mondják, hogy a nyuszi tojja az ajándékokat? A nyulak nem tojnak… vagy ha mégis, azt nem nyerő csokidrazsé gyanánt elmajszolni. Különben is: a csokinyulak bárgyú fizimiskájánál csak a pedofil csokitélapók idegesítőbbek. Akkor meg miért éppen nyúl? Miért nem csibe? Vagy bárány? Vagy bármi más?

Hogy miért a nyúl? Ó, erről eszembe jut egy eset abból az időből, mikor gimnáziumba kezdtem járni. Éppen csak ismerkedtünk az osztálytársakkal, mikor az egyik barátnőm megjegyezte, hogy heten vannak testvérek. Mivel egyházi iskolába jártunk, a nagycsaládos-faktor mindenkit tisztelettel töltött el, kivéve az egyik lányt, aki hangos hahotával vállon veregette a barátnőmet, miközben azt harsogta: „Mint a nyulak, öregem! Mint a nyulak!”
Na, ja: de miért éppen a nyulak? Jó, jó: a nyulak rendesen szorgoskodnak a párzási projecten, és valóban egy szakajtóra való csemetét potyogtatnak a világra, de ez nem egyedülálló jelenség a természetben. Ha már itt tartunk, egy póknak sokkal több utódja van élete során, és mégsem beszélünk „húsvéti pókról”. (Pedig a Pókember-ipart nagyban fellendítené ez az üzleti fogás.) Mint mindennek, ami érthetetlen, a nyúl-kérdésnek is az egészen régi időkre nyúlik vissza a magyarázata.

Mert manapság mit is jelent a húsvét? A legtöbb embernek egy hétfői extra-szabadnapot, sonkát, tojást és gyomorrontásig túlzásba vitt édességzabálást. Slussz. Ez az egyik véglet, a totális sekélység. A másikon meg a totális mélység van, ugyanis a vallásos emberek húsvét apropóján nem a tormás majonéz rejtelmeiben mélyülnek el, hanem az élet legvégső dolgait firtatják: az élet és halál problémáját. Élet, halál, feltámadás – vajon van-e élet a halál után, és ha van, milyen? Ja, és ha már megszülettünk, miért halunk meg? Miért van annyi igazságtalanság a világon, és… még hosszan sorolhatnánk az emberiség leggyötrőbb kérdéseit, melyekkel húsvét apropóján szembe lehet nézni. És nemcsak a keresztény kultúrában nevelkedett embereket foglalkoztatják ezek a dolgok. Ha ez így lenne, a húsvéti bárány terjedt volna el, mint egyetemes jelkép, hiszen az áldozati állat az Ószövetség lapjain az a bárány volt, mely később Jézus szimbólumává vált. A boltok polcain mégis csak elenyésző számban találunk sztaniolba csomagolt barikákat. Miért? Miért tarol mindenütt a nyuszi?

A nyulas sztori még a Biblia előtt kezdődött, mikor az ókori társadalmak kulcsszava a „termékenység” volt. A nyulak szemmel láthatóan élen jártak a dologban, ezért beválogatták őket az ősi jelképek ligájába. Ugyanígy járt a tojás is, melynek bár nincsen köze a nyulakhoz, mégis összekovácsolódott a tapsifülesekkel. És bár nem a nyulak tojják a húsvéti tojásokat, azért mégsem ütközünk meg ezen a furcsa pároson. Annál is inkább, mert ha valami, akkor a tojás tényleg a termékenységet szimbolizálja: lévén maga is egy gigantikus petesejt. (Brrr!) Csoda, hogy a locsolkodás során piros tojást nyomtak hajdan a legények markába?

Apropó: locsolkodás. Kinek van elege a pacsulibűzből? Régen a Krasznaja Moszkva „fantázianévre” hallgató kölni volt divatban, mely vegyi úton távolította el a hajhagymákat, s hetekig kimoshatatlan utószagot árasztott. (Unokatestvérem egyszer ripityára tört egy üveggel a lépcsőházban – a lakók nagy örömére…) Aztán jöttek a kínai macskapisik meg a „locsolóparfümnek” gúnyolt lábvizek. Az igazi úriemberek persze vagy lenyúlják a párjuk Chaneljét, vagy tiszta vizet öntenek a fejünkre, s nem kényszerülünk pusztító bűzcsóvát húzva közlekedni húsvét hétfőjén. A legkedvesebb megoldás az, ha a kézfejünkre cseppentenek csak némi illatmintát, s a legbrutálisabb verzió, mikor valaki szódával spriccel nyakon. (Ez már megesett velem, s biztosíthatok mindenkit: semmi romantikus sincsen abban, ha valaki hideg kútvízzel spriccel ki minket a világból. Már ha a garantált tüdőgyulladást nem tekintjük kedves húsvéti ajándéknak…) Igen, igen: a fiúk előveszik a locsolójukat, és megöntözik a lányokat. Csak a gyengeelméjűeknek nem jut eszébe a szokás erotikus vonatkozása, hiszen mint a legtöbb régi szokásnak, megint csak a „termékenység” a kulcsszava. Ezért is kapott a legény piros tojást a szolgálataiért, ami ordítóan nyilvánvaló szimbólum. Hadd ne ragozzam.

Manapság persze minden másként van: pár szimbólum túlélte a természet és az élet feltámadásába vetett örök emberi hitet, pár pedig nem. Néhányan zombiként tengetik napjaikat: úgy, mint a csokipapírba göngyölt nyulak, a Kinder meglepetéssé változott tojások, s a büdös pacsulivá vedlett éltető forrásvizek. A húsvéthétfők locsolkodási rítusait az össznépi ivászat és sonkafalás váltotta fel. Nem nyerő, noha el kell ismerni: a húsvét szó szerint a hús magunkhoz vételét jelenti. Hogy miért? Mert régente ilyenkor ért véget a negyven napos szigorú böjt, melynek természetesen köze sincsen a manapság oly divatos tisztító, bőrápoló, alakformáló, fogyasztó, fagyasztó léböjtkúrákhoz és más efféle marhaságokhoz. Az viszont tény, hogy a régi korok embere éppen olyan jóízűen lakmározott az ünnepi kötözött sonkából, mint azt manapság is tesszük.

Szóval nincsen új a nap alatt. Vagy mégis? Ha a húsvét az örök megújulás ünnepe, akkor van még remény. Talán a hörcsögképű, mutáns csokinyulak napja is leáldozik egykor, s talán a fiúk is az örök fiatalság vizével fognak nyakon önteni minket húsvéthétfőn. Ki tudja? Addig is reménykedjünk, s ha valami nem működik, akkor fogjuk csak bátran a nyuszira!