Senki sem hisz manapság a tündérekben. Csak a vámpírokban meg a vérfarkasokban, de őszintén, ezek is eltűnnek a süllyesztőben, mint Harry Potter a villám alakú agyműtéti heggel a homlokán. Igen: a mesék bekerülnek a könyvek lapjai közé, és az ovisoktól felfelé senki sem veszi komolyan a varázslatokat, csodalényeket, átkokat és egyebeket, hacsak nem skizofrén az illető. Szóval a mesékkel leszámoltunk. Olyan ez, mint Nietzsche klasszikusa: „Isten halott. Mi öltük meg.” Nos, a tündérek még sokkal, de sokkal halottabbak, és sokkal, de sokkal jobban megöltük mindegyikőjüket. Igen, valóban mi tettük hidegre őket. Éppen úgy trancsírozzuk fel a csodákat, mint annak idején a karácsonyi meglepetést próbáltuk kiszimatolni. Akinek sikerül egy furmányos rejtekhelyen a titkos ajándék nyomára bukkanni, az mindig csalódást érez. Valahogy így vagyunk a csodákkal is: tankönyvekbe zártuk, szabályokba rögzítettük, mikroszkóp alá tettük a rejtélyeket, és nem maradt más belőlük, mint gimnáziumi tananyag. (És még csodálkoznak egyesek, hogy a diákokat nem érdekli a tanulás! Már hogy érdekelne bárkit is olyasmi, amire nem lehet rácsodálkozni? Ha hiányzik az a bizonyos „aha” - élmény, megette a fene az egészet.) Szóval hivatalosan is kijelenthetjük: a tündérek kipusztultak. A józanész saját halottjának tekinti őket…
De hoppá! Álljunk csak meg! Ha senki sem hisz a tündérekben, vajon miért reménykedünk abban, hogy teljesülhet három kívánságunk? Vagy tizenhárom. Vagy huszonhárom. Vagy végtelen plusz három. Mert kívánságaink vannak, mégpedig dögivel! Állandóan vágyakozunk valaki vagy valami után, és nem tudunk megálljt parancsolni a fantáziánknak, noha esélyünk sincsen a boldog beteljesülésre. Ha nem így lenne, egyetlen férfi sem gusztálná a magazinok címlapján feszítő nehézsúlyú bombázókat, a nők meg nem vitatnák meg halálos komolysággal, hogy akkor most kirúgnák-e az ágyukból az agyonsztárolt Robert Pattinsont avagy sem… Ugye, hogy kissé komikusak vagyunk?
Az emberi faj alapvető sajátossága a kreativitás, melyhez elengedhetetlen egy jó nagy adag fantázia. Képzelőerő nélkül irreális vágyaink sem volnának, csupán a létfenntartási ösztönünk dübörögne bennünk nagy erőkkel. Sajnos az a helyzet, hogy éppen a csillapíthatatlan vágyainktól vagyunk emberek.
Ha nem vágyakoztunk volna némi fogócskázásra a hajdani pampákon, sosem szedjük a sátorfánkat, s mászunk le a fa tetejéről. Ha nem kívántuk volna meg a sült mamuthúst, még most is félnénk a lángoktól, és igen: nem beszélhetnénk ma divatról, nem ácsingózhatnánk Prada kabátkák és Gucci kiegészítők után, nem lenne dugig a gardróbszekrényünk, ha nem hajtott volna minket a vágy valamikor az őskor kezdetén, s nem rágják az ősanyáink az ősapák fülét egy újabb állatbőrszerkó miatt. Az, amit ma civilizációnak nevezünk, voltaképpen a mesékből életre kelt három kívánságunk – a köbön.
Persze mindig akad egy olyan alak, aki elrontja a játékot, és ha megkérdezik, mi lenne a három kívánsága, kapásból rávágja: „Szeretnék még három kívánságot!” Naná: ki nem szeretne? Bár mindnyájan a racionalitásba zárva tengődünk, énünk ösztönösen szeretne hinni abban, hogy a vágyai valóra válhatnak. Hiába irtottuk ki a tündéreket: emberi mivoltunk mélyén a legfőbb mozgatóerő mégis az az elátkozott kívánságlista, melyben nem hiszünk ugyan, de ki tudja... hátha működik.
Rendben: játsszunk el a gondolattal, hogy mégis létezik egy utolsó tündér-mohikán, aki rejtélyes módon éppen minket talál fejbe a varázspálcájával. Vajon mi lenne az a bizonyos három kívánságunk?
Ne kapkodjuk el a dolgot! A kérdés nem is olyan egyszerű, hiszen összesen három kérésünk lehet, noha még temérdek vágyunk volna a tarsolyunkban. Annyi mindenre sóvárgunk, de tényleg! Szeretnék fejest ugrani egy hatalmas tál tejszínhabba, és annyi csokoládét enni büntetlenül, amennyi belém fér. Vagy, amint elolvastam egy könyvet, máris várjon a polcomon egy újabb, még izgalmasabb kötet, aztán megint egy és megint egy... Talán örök ifjúságot kellene kérnem? Á, azzal már elkéstem! Maradjunk talán egy jól bevált szupererőnél, esetleg értsem az állatok nyelvét, vagy nem is! Inkább tudjak repülni! Netán legyek képes az ujjam köré csavarni mindenkit, akit csak szeretnék? Átlagon felül kedves akarjak lenni, vagy vakítóan szép? És mi van az okossággal? Feltalálhatnám a rák ellenszerét, de még jobb lenne, ha kézrátétellel gyógyítanék, vagy, ha már itt tartunk, sose halnék meg. Ó, dehogyis! Szörnyű unalmas lenne örökké élni, miközben az összes ismerősöm elhullana mellőlem. És az is vacak lenne, ha örökké élnék, s közben folyton csak zsugorodnék, töpörödnék, és a végén aszalódott öreganyó lenne belőlem. Különben is: ha már három kívánság, akkor nem ártana másokra is gondolni. Még jó, hogy a világbékét már lestoppolták az amerikai szépségkirálynők, így csak a kihalásra ítélt állatok, az éhező gyerekek és a háborús menekültek kérdésében kell dűlőre jutnom. Egek! És hol vannak a semmire sem jó, bugyuta vágyaink, melyek egészen addig eszünk ágában sem voltak, míg a jótündér rá nem kérdezett a dologra. Most egyszeriben égető szükségét érezzük, hogy delfinekkel ússzunk az óceán partján; hogy egy napra belebújjunk valakinek a bőrébe; hogy tíz percig megállás nélkül csókolózzunk azzal a gimnáziumi szerelmünkkel, akit megszólítani sem mertünk anno; hogy tortát vágjunk az undok kolléganőnk képébe; hogy légballonnal felrepüljünk a felhők közé; hogy csokiszirupba mártva iszapbirkózzunk; hogy lássunk éjszakai szivárványt… és még hosszan sorolhatnánk.
Oké, akkor most mi alapján válasszunk ki három darabot a százháromból? Miért van az, hogy ha ez csupán egy mégoly buta játék is, mi rögtön elkezdünk mérlegelni, mintha valóban volna esélyünk arra, hogy nyakon csíp a jótündér? Van, aki megmarad a realitásoknál, és azt kéri: nyerje meg a lottó ötöst, s a pénzből majd minden álmát megvalósíthatja. Van, aki a legirracionálisabb vágyaival kezdi a sort, hiszen ha fantáziálunk, miért ne kezdjünk nagybetűvel? Megint mások legyintenek: „hagyjuk az egészet! Kár a gőzért: álmodozás helyett elégedjünk meg azzal, ami kijutott az élettől, és slussz!”
Tényleg? Tényleg elégedjünk meg? Vagy álmodozzunk rózsaszín vattacukor-felhőkön? Várjuk a tündért, vagy csapjuk le, ha közelít? Készítsünk listát a három kívánságunkról; a top-öt színészről, akikkel randira mennénk (ha hívnának); a nyaralóhelyekről, ahol álmaink vakációit töltenénk; a nyelvekről, melyeket mindenképpen meg kell tanulnunk, mielőtt meghalunk? Nem kiábrándító ez kissé, ha úgyis tudjuk: Robert Downey Junior nem hív meg soha villásreggelire; a Karibi-térségben kizárt, hogy villát vásárolnánk; azt a svéd nyelvkönyvet pedig évek óta elő sem halásztuk a fiók aljáról? Nem kockázatos kívánságokkal és ábrándokkal traktálni magunkat?
De igen. Kockázatos. De igen. Kiábrándító. Ha a Zsebbarátnőt kérdezitek, ő mégis azt mondja: a kockázatokat vállalni kell. Mert ha a rák ellenszerét nem is fedezzük fel, azért lehet, hogy egy incifinci vágyunk mégis valóra válik, ha mi is akarjuk. Ha az örök ifjúságot nem is sikerül kicsikarnunk az élettől, talán egy jó ránctalanító krémre még rábukkanhatunk. És különben is: mint tudjuk, a fiatalság titka a nevetés, szóval, ha mégis összefutunk a jótündérrel, hagyjuk a kívánságokat, és inkább meséljünk egymásnak vicceket!