„Pszichopata lettem. Annyira utálom az embereket, hogy legszívesebben mindet legéppuskáznám, mikor a buszon hozzám préselődnek.” – panaszkodott a barátnőm, és csak remélni merem, hogy legközelebb nem a hírekben olvasok róla, mint tömeggyilkos ámokfutóról. Persze nincsen fegyvere, és ha volna is, garantáltan beleejtené a klotyóba, mint a mobilját szokta, szóval az emberiséget megnyugtathatom: semmi gond. Vagy mégis? Egyre több ismerőstől és ismeretlentől hallom, hogy utálják az emberiséget. Ahogy Lázár Ervin mondta: ezt a borvizező, cudar emberiséget… Fura, hiszen mindnyájan emberek vagyunk – vagy legalább is embereknek látszó tárgyak. Akkor magunkkal is bajunk van? Vagy csak Raszkolnyikov-szindrómában szenvedünk, mint Dosztojevszkij hőse, aki übermensch-nek tekintette magát, s úgy érezte, jogában áll a férgeket eltipornia. (Aztán pórul is járt, de ez egy másik történet.) Elég az hozzá, hogy aki kimerészkedik az utcára, könnyűszerrel túlélő kalandtúrába keveredhet.
Kezdjük rögtön a tömegközlekedéssel: a minap állapotos barátnőm ölébe csüccsent bele egy halmozottan hátrányos helyzetű csontkollekció, s bár a baba heves rugdosásokkal próbálta védeni jogait, csak azt érte el, hogy a figura alamuszi módon átcsusszant a szomszéd széken ülő hústorony ölébe, aki persze nem tűrte tétlenül a dolgot, s helyből lepofozta szegény fogyatékost. Sőt, még a barátnőmnek is beígért egy nyaklevest, amiért a csontkollekció védelmére kelt.
Szóval leszögezhetjük, a BKV nem éppenséggel főnyeremény. Ha éppen nem akar megtéríteni két megálló között egy igazhitű, akkor biztosan belefutsz egy masszívan pisiszagú kéregetőbe, vagy ha egyik sem jön össze a Moszkva térig, akkor az átszállásnál garantáltan összeütsz egy randevút három ellenőrrel, és végighallgathatod a bliccelők kontra kalauzok magasröptű szópárbaját. Egyetlen aranyszabály van tömegközlekedés közben: senkinek se nézz a szemébe, mert biztos beléd köt vagy leszólít. Vegyél elő egy könyvet és tégy úgy, mint aki olvas. Még akkor is, ha a mögötted ülő siheder hörögve röhög bele a nyakadba, miközben az előző esti partiról hablatyol a telefonján keresztül egy hasonló IQ-bajnokkal.
Remek: leszálltunk a buszról, vagy sikerült felverekednünk magunkat a metróalagútból. Egyébként a klausztrofóbiásoknak üzenem: kicsiny hazánk kicsiny metrórendszere tulajdonképpen egészen barátságos. Olyan, mint a Vidámpark ovisoknak szánt, gyök kettővel poroszkáló dodzsem-részlege a hullámvasúthoz képest. Londonban, Moszkvában vagy Párizsban jogos a pánikroham. Budapesten: kár a gőzért. Szóval a dzsungelharc folytatódik. Táskánkat oldalunkhoz szorítva leszegett fejjel masírozunk úti célunk felé. Mert mind ezt tesszük: nézz csak körül Budapesten, és látni fogod, miről beszélek. A sok kis hangya szorgosan szedi a lábát. Aki révedezve mosolyog, meg-megáll, derűsen bólogatva nézi a házak amúgy gyönyörű homlokzatát a belvárosban, az vagy turista, vagy be van lőve. A tapasztalt városlakók azonban tudják: menni kell és kész. Még így is érhetnek meglepetések, és a semmiből rád tör egy ráncos jósnő, aki két perc alatt lenyúlja a pénztárcádat, vagy lekaratéz egy törpe (igen, megtörtént eset), esetleg csak beléd rúg egy üzletember siettében, vagy letrottyol egy galamb. Nincs mese: olyan ez, mint Aliz kalandja Csodaországban. Bármi megtörténhet.
Szuper: célhoz értünk. Megkönnyebbülve roskadunk le a kávézóban, vagy bolyongunk egy bevásárlóközpontban, s azt hisszük, a nehezén túl vagyunk. A kezdők tipikus hibája! Ekkor jön csak a feketeleves! Hiszen a gyengébb idegzetűek meglepetten tapasztalják, hogy a legtöbb helyen nem jár mosoly a csokis süti mellé, sőt, a boltokban az a trendi, ha megmotoz a biztonsági őr, mikor beriaszt egy vonalkód. Ha szeretnél némi segítséget kérni az eladónőktől, akkor ők egészen biztosan fontos telefonhívást bonyolítanak tyúkeszű barátnőjükkel, vagy éppen undok hangulatban vannak, s megvetően biggyesztik a szájukat, ha meghallják a ruhaméretedet. Egyetlen kivétel van: az aranypókos öreg nénik, akik gyaníthatóan nyugdíj-kiegészítésként dolgoznak a fehérnemű-boltokban, s jószándékúan kukkolnak a próbafülkék előtt. Persze mondanom sem kell, hogy mindig akkor húzzák szét a függönyt, mikor a kedves vevő épp egy szál semmiben áll odabent, s derűsen azt harsogják: „Jó a méret, aranyoskám? Vagy hozzak valami nagyobbat?” Ííííííík!
Folytassam a felsorolást? Azt hiszem ismerős a helyzet. A filozófusok egzisztenciális magánynak nevezték a huszadik század alapérzését, mely a századforduló után sem szűnt meg létezni. Sőt! A lélektan elidegenedésnek hívja mindazt, amit felsoroltam az imént. Egy szó, mint száz: nagy csávában vagyunk. A Föld túlnépesedett, s hat-hétmilliárd ember közül nem csoda, hogy alig ismerünk néhányat. Viszont idegenül csellengeni a világban csak pár fokkal jobb annál, mint árva gyerekekként csavarogni az utcákon, s kukából falatozni. (Na, jó: azért sokkal jobb dolgunk van annál.) Akkor most mi a helyzet? Mert nem géppuskázhatjuk le a borvizező, cudar emberiséget. Nem is köthetünk barátságot az összes ismeretlen arccal, noha a Twitter és Facebook világában már afelé tendálunk, hogy az összes sorozatgyilkossal online cseveghetünk. Akkor mi a teendő, hogy jobban érezzük magunkat ezen a sárgolyón? Nos, a Zsebbarátnő tanácsa az, hogy kezdjünk el mosolyogni. Nem mindenkire, s nem veszettül, mint egy fakutya, de napi egy váratlan mosolyporció szebbé teheti egy ismeretlen napját. Leszáll a villamosról, és azt gondolja: hé, nem is olyan rossz hely ez a világ! Ki tudja, lehet, hogy holnap visszakapjuk a mosolyt… (Csak persze nem mindegy, kire vigyorgunk. Egy rossz húzás, és gyomron bokszolnak. Eleinte öreg nénikkel és kisgyerekekkel kezdjük a rutint. Aztán majd ha haladók leszünk, jöhetnek a nehézsúlyúak is, de addig semmi pacsizás!) Aztán ha a mosoly megvolt, tanuljunk meg köszönni, ha belépünk valahova. Nem nagy ügy, de egy jó nyitás még az undok eladókat is meg tudja lágyítani. És ha nem? Na, bumm! Már megszoktuk, hogy borvizező, cudar emberiség vesz minket körül. Gumicsont. Nem érdemes rágódni rajta, szóval táskát felkap, fejet felszeg, hasat behúz – és irány a nagyvilág!