Kedvenc apróhirdetésemre egy napilap csücskén bukkantam, s a következőképpen hangzott: „Unja a hosszú, téli estéket? Vásároljon hordozható árnyékszéket!” Megvárom, míg mindenkinek leesik… szóval, ha unatkozol, furikázz a lakásban egy guruló budin trónolva. Ó, vajon kinek az agyából pattant elő ez a bornírt baromság? S vajon ki támogatta anyagilag a hirdetéseket, ki gyártotta le a terméket, s hogy ki az, aki megveszi az emberiség végidejét szimbolizáló hordozható háziklotyót, nos, abba bele sem merek gondolni.
Persze mindez csak csepp a tengerben: ha körülnézel, tele van a világ felesleges, értelmetlen, Darwin-díjra előterjesztett, elmebeteg ötletekkel. Nincsen ebben semmi furcsa: hogy az emberi agy csodái hitelesek legyenek, törvényszerűen ott kell éktelenkedniük a hatalmas lebőgéseknek is. Ami azonban elképesztő: jó promócióval még a legsápadtabb szellemi röppentyűket is el lehet adni az embereknek. Mert sajnos, amíg az emberi elmének megvannak a határai, addig az elmebaj határtalan.
Még mielőtt valaki a szememre vetné, hogy a Zsebbarátnő megint okoskodik, gyorsan közlöm: én sem vagyok jobb a deákné vásznánál. Egy Toi-Toi vécében például beleraktam a retikülömet a piszoárba, mert azt hittem, táskatartó. Megmérgeztem magam két tucat diétás szaloncukorral, pedig ráírták a dobozra: napi három darab fogyasztható belőle. (Jó vicc! Három darabot nem-diétásból is nyugodtan bekebelezhetne az ember!) Beleültem egy öreg bácsi ölébe a buszon, mert elbambultam… Egy szó, mint száz: mindnyájan ’elme-kikapcs’ üzemmódba tudjuk tenni magunkat. Normális, hogy néha abnormálisak vagyunk. Az viszont nem normális, hogy erre egész iparágak épülnek.
 

Igen: a minket körülvevő világ szinte fájdalmasan sok hiábavaló dolgot termel. Már az ószövetségi Prédikátor is megmondta: „minden csak hiábavalóság”. Ő beszélt?! Mit szóljunk mi, akik nagy adagban fogyasztjuk a lábgomba-irtó, püffedés- és puffadásgátló szerek, szuperegészséges joghurtok és nagyon finom műkaják reklámfogásait? Na, ez már tényleg hiábavaló időfecsérlés! Ezért inkább nem is nézek tévét. Csak DVD-t. Meg netet.
Igaz, ami igaz: sokszor perverz élvezetünket leljük abban, hogy vegytiszta baromságokban gyönyörködünk. Az embereket képernyő elé szegezik a kétfogú-féleszű, tehetségkutatós önjelöltek; álszent borzongással képesek szörnyülködni az ízléstelen műsorvezetők legújabb balhéin; sírva röhögünk a levitézlett díszmacák bajusznyi szemöldökén. De miért? Mert így a jóízlés erkölcsi magaslatáról, lelkifurdalás nélkül merülhetünk el a kultúrszemétben. Ne szégyelljük bevallani: disznók vagyunk, s olykor dagonyázni akarunk. Jól nevelt kis disznók, nem vitás. Az eszünkkel tudjuk, hogy mi a hiábavaló, végtére is a malacok okos állatok, de a dagonyából nem engednek. Mi is éppen ezt tesszük. Kevesen tudják csak megállni, hogy a fogyasztói társadalom temérdek csábítására igent ne mondjanak, noha mindnyájan szeretnénk ilyen lelkierővel rendelkezni, nem? Dehogynem! Pofonegyszerű: nem kell mást tennünk, mint egy buddhista szerzetes bölcsességét Assisi Szent Ferenc szegénységével ötvözni.
De mi lenne, ha egy keleti guru bölcsességével rendelkeznénk? Mondjuk, akkor befuccsolna jelenlegi civilizációnk. A tibeti szerzetesek nem költik a pénzt hiábavalóságokra. (Kvázi semmire sem költik a pénzt, mert nincs is nekik. Lapozzunk.) Mert ugye ki hallott már olyan gururól, aki szupermini hajvasalót vásárol, hogy ha megázik a frizurája, elég legyen benyúlnia a kistáskába és előhúznia az icipici hajsimítót? Vagy láttatok már plázában portyázó filozófusokat, akik ellenállhatatlan vágyat éreztek egy garantáltan műanyagból készült, bugyirózsaszín epershake elszopogatására? Vajon el tudjátok képzelni Assisi Szent Ferencet, hogy színes, fényes, drága magazinokat tesz a kosarába, hogy aztán egy olvasás után a kukába hajítsa őket? Na, ugye!
És eddig csak a legalizált ostobaságokról volt szó. Mert ha veszel egy bugyuta, puccos női magazint: fel sem tűnik a dolog. Átlagosan felesleges termék, szót sem érdemel. Ám vannak holmik, melyek tényleg kiverik a biztosítékot. Ilyen volt az Emberi Test című kiadvány, melyhez minden hónapban egy-egy műanyag máj, vese vagy szív járt. A sorozat célja az volt, hogy a buzgó olvasó gyűjtse össze a létfontosságú szerveket. Sajnos a kezdő donorkereskedők nem voltak vevők az ötletre, mert valahol a tüdő táján befuccsolt az üzlet. Pedig magam előtt látom, ahogy kiötlötte valaki: „kellene valami újszerű… hmmm… de mi? Barbie-, Lutra-, Pokémon-matricagyűjtő albumok már voltak. Uncsi. Ez az! Szervgyűjtő szett! Album helyett egy átlátszó műanyagbabát adunk, oszt' jóság van. Zseni vagyok!”
Másik kedvenceim a katalógus-áruházak kínálatában felbukkanó nyalánkságok. „Izzadságszívó lapocska…” fuj! Olyan, mint egy válltömés, csak a hónalj alá. A „helyi menő csávós” kéztartást biztosan garantálja, de ha valakinek melege van, tudok ennél jobb megoldást is. Például nem kell állig begombolkoznia… Aztán ott van az „exkluzív fogvájó ünnepi alkalmakra”. Elképzelem, hogy csórikámék összeülnek karácsonykor, kiteszik az asztalra az exkluzív fogvájót, aztán ünnepélyesen piszkálják a fogukat.
Na és a babacuccok? Igen-igen: a születés, az esküvő és a halál mindig jó üzletek. Mármint azoknak, akik kitalálták, hogy lufidekoráció, parádéskocsi, menyecskeruha és tűzijáték nélkül nem is érvényes a frigy; hogy ha egy hagyományos deszkakoprsóban földelnek el, akkor lúzer vagy, viszont ha az urnát az arcképed 3D-s változatára fazonírozzák, tuti nem esznek meg a kukacok; ha a bébit nem egy félmilliós szuperszonikus járgányban furikázzák, s nem borítják el a lakást a rózsaszín kis műanyagzárak, akkor a gyerek nyilván abnormálisan fog fejlődni, vagy lehúzza magát a klotyón, netán a konnektorba pisil…
Nem akarom lebecsülni korunk vívmányait: temérdek hasznos fejlesztést köszönhetünk az emberiség túlméretezett agyának. De, ahogy Füles mondta a Micimackóban: egyesek fejébe valami szürke pépet fújtak. Ezt lehet kaján gúnnyal, apátiába süllyedve, kétségbe esve avagy önkritikával tanulmányozni. Mert tegyük a szívünket a kezünkre! Mi volnánk a tudatos vásárlók példaképei? Sajnos, én biztosan nem. Jó: nem rendeltem még rugós nyelű kiskanalat, amivel parittyázni lehet a brokkolit. Nem szereztem be törhetetlen önvédelmi esernyőt, és még az sem fordult meg a fejemben, hogy műanyagból készült, kilógó belekkel fekvő, elgázolt macskaimitációt tegyek ki a kapuba kerti díszként. Pedig mindet árusítják… Viszont tele van a szekrényem olyan ruhákkal, melyeket nem hordtam még, sőt, a létezésükről is megfeledkeztem. A hűtőszekrényben mindig meglapul valami, ami nem is ízlik, így törvényszerűen meg is fog romlani idővel, de addig nincs lelkierőm kikukázni, míg újabb organizmusok nem sarjadnak belőle. A könyvespolcom dugig van ugyan, de boldog is volnék, ha minden kötetet elolvastam volna, amit valaha megvásároltam. Szóval a Zsebbarátnő csak ne dumáljon. Vagy mégis? Szerencsére vannak alapművek, melyek mindig kéznél vannak. Erről jut eszembe Karinthy Frigyes humoreszkje. A címe: Szabadalmi irodám. Szerepel benne pislogó villanylámpa olvasás ellen, borotválható álszakáll detektíveknek és láthatatlan iránytű azoknak, akiket úgysem érdekel, merre vannak az égtájak. Ő csak viccnek szánta. A mi elmebajaink azonban határozottan komolyaknak bizonyulnak…