Gyorsan megmagyarázom, mielőtt a genetikusok agyonvernének a hörcsögemberezés miatt egy jól megtermett retortával (tudjátok, ezek azok a desztilláló izék a laboratóriumokban, nem pedig újrahasznosított cukrászsütemények, ahogyan a nevük sugallná). Szóval mi is az a hörcsög-génkód? A Zsebbarátnő utánajárt...
Aki nézelődött már kisállat-kereskedésben, az nyilván egyetért velem: a hörcsögök nem kimondott szellemóriások. Egész nap a mókuskerékben tekernek, míg el nem törik a lábikójuk, s ha sikerül kikecmeregniük a taposómalomból, indokolatlan mennyiségű élelemmel tömik tele a pofazacskójukat. Minél hosszabban álldogálok a terráriumok előtt, annál jobban bűzlik valami. Nemcsak az irgalmatlanul pisiszagú alomról beszélek, hanem valami bonyolultabbról is. Nem tudok szabadulni a gondolattól: ez a hörcsög emlékeztet valakire. Jézusom! Rám emlékeztet! Meg rád emlékeztet, meg mindenkire, aki homo sapiens sapiens csúfnéven látta meg a napvilágot.
„Akarom! Kell! Add ide! Enyém! Vedd meg!” – sivalkodnak a boltban az idegesítő hisztizsákok, miközben anyukájuk vagy úgy tesz, mint aki teljesen immunis a fülrepesztő visításra, vagy kétségbe esve próbálja betuszkolni csemetéjét egy bevásárlókosárba. Ha minden módszer csődöt mond, sóhajtva eleget tesz a kis zsarnok kívánságának, s leemeli a polcról a csokit, kekszet, rágógumit, táncoló búvárbékát. A kölyök elégedetten vigyorog, mint egy szabadnapos tömeggyilkos, a pénztárnál kígyózó sorban pedig mindenkinek megvan a véleménye mind a gyerekről, mind az anyukáról, mind az üzletről, amiért a kasszáig vezető gondolákat dugig pakolják ideg-gyilkos csemegékkel. A hörcsögembereket bezzeg senkinek sem jut eszébe ilyenkor szidni! Pedig mindenről ők tehetnek.
 

„Kell, kell, kell! Akarom, akarom, akarom!” Mondhatni vezérszavainkká váltak, s az olyan egyszerű formákat, mint a kérem és a köszönöm, lassan kezdjük elfelejteni. Furcsa, hiszen mindnyájan agybajt kapunk az erőszakos kisgyerekektől és nagygyerekektől, agresszív munkatársaktól és tulokmódra viselkedő autósoktól, mégis hajlamosak vagyunk hörcsögökként viselkedni. Gyűjtögetünk, zsákmányolunk, s míg a hörcsögnek a pofazacskója dagad termetesre, mi szimplán nagyképűekké válunk birtoklási vágyunk hevében. Erre persze nem segít rá a fogyasztói társadalomnak nevezett kultúrmocsok sem, mely ügyesen kihasználja a bennünk lappangó hörcsög-mutációt.
„Most már tényleg kell vennem egy rendes farmert!” – állapítjuk meg gardróbunk előtt állva. Mintha puszta délibáb lenne az a nagy halom nadrág a felső polcon. Jó, jó: van hat farmerem, de az egyik a térdnél olyan furán buggyozódik. A másik jó lenne, de a héten már volt rajtam kétszer. A harmadikhoz nem megy egyetlen felsőm sem. A negyedik… nem, nem. Mindenképpen kell egy új farmer. És mit csinál a kicsi hörcsög? Fut-szalad a taposómalomban (azaz gürcöl a keresetéért), hogy aztán az arcába (azaz ruhásszekrényébe) tömjön pár magocskát (azaz ruhácskát). S ha ez csak az öltözködéssel volna így! Ugyan már! Tedd szívedre a kezedet: nem érzed azt, hogy mindent megteszünk a kényelmünk és biztonságunk érdekében, de közben senki sem véd meg a szívrohamtól, a szerelmi csalódástól, a rosszindulatú emberektől, s ami a legfőbb: önmagunktól? Olyan kétségbeesetten hajtjuk a mókuskerekünket, hogy észre sem vesszük, milyen veszélyes játékot űzünk.
„Kell, kell, kell! Akarom, akarom, akarom! S ami kell, az jogos. Amit akarok, azt megszerzem. Menő vagyok. Jár nekem…” – hajtogatja makacsul a hörcsögember. Jár nekem? Jó vicc. „Tudja, mi jár magának? A szája.” – mondta volna Hacsek vagy Sajó. Csakhogy ezt elég nehéz elmagyarázni a hörcsögembernek. Igen-igen: vérfarkasokkal és vámpírokkal már nem lőnek nyulat. Lerágott csontok. Most jönnek majd a hörcsögemberes sztorik!
Ezek a félig emberek, félig állatok a vérfarkasokkal ellentétben nem nappal, hanem éjszaka veszik fel emberi mivoltukat. Ugyanis mikor alszanak, képtelenek vásárolni, áramot fogyasztani, kütyüket berhelni. Igen: álmukban valódi emberek. De mikor felkel a nap, s megszólal az elátkozott vekker, a hörcsögemberben feléled az állati ösztön: be kell kapcsolni a tévét! Akksira kell tenni a mobilt! Ki kell vágni pár esőerdőt, aztán filippínó gyerekek rabszolgamunkájával készített kávét kell inni! Be kell jelentkezni a közösségi oldalra! Aztán rendelni kell a neten pár holmit, s ha már erről van szó: reggel a büfébe menet váltsunk fel némi aprót, hogy a parkolóórának nevezett félkarú rablóba tuszkoljuk. Muszáj felvenni a telefont, muszáj fényárban úszó irodákban dolgoznunk, muszáj hazafelé beugrani a közértbe, és spanyol exportból származó zöldségekkel teletömni pár nejlonszatyrot. Ó, bocsánat: hogy ezt nem a hörcsögök teszik, hanem az emberek? Nézőpont kérdése.
A hörcsögök a beléjük írt túlélési kódnak engedelmeskednek, mikor tartalékolnak. Sajnos az emberi agy - bajjal jár. Mondhatni: agybajjal. Olykor téves döntésekre jutunk, így aztán a belénk írt túlélési parancsot hatástalanítjuk ostoba húzásainkkal. Igen: túl akarjuk élni, és nyerni szeretnénk. Evolúciós parancs, hogy nem lehetünk gyengék, mivel a satnya példányok előbb-utóbb (de inkább előbb, mintsem utóbb) szelektálódnak. Eddig stimmel. Ám az emberiség elkövetett egy logikai bakugrást, amitől aztán minden fenekestül felfordult. Arra a következtetésre jutottunk ugyanis, hogy ha hörcsögökként viselkedünk, erősebbek leszünk. Minél több vagyontárggyal biztosítjuk kényelmünket, annál  hatalmasabbak leszünk. Így válhatott státuszszimbólummá régen a pejparipa, ma meg a luxusverda. Így alakult ki bennünk a beteges bizonytalanságérzés, ha elfelejtjük magunkkal vinni egy nap a mobiltelefonunkat, s ezért esünk pánikba, ha elmegy az áram. Úgy érezzük, hogy elveszítjük az erőnket, ha nem állnak rendelkezésre a „civilizációs vívmányok”. Ó, igen: a hörcsögember már csak így emlegeti azokat a tárgyakat, melyekben csodás képességei rejlenek. Pont úgy nézünk a telefonunkra, a meleg vízre vagy hűtőszekrényünkre, mintha természetesek volnának. Épp olyan magától értetődő számunkra az internetes hozzáférés, mint hogy járni tudunk. Hoppá! Ezek szerint a civilizációs vívmányok nem mások, mint hatalmi zónánk és személyes hatókörünk mesterséges meghosszabbításai. Mint a kezünk vagy a lábunk. A különbség csak az, hogy a kezünk és a lábunk fölött jó esetben van hatalmunk. (Kivéve, ha pezsgőt iszunk reggelire, vagy ha randevúra hív álmaink ideálja.) De a mobiltelefon felett már nincsen akkora hatalmunk. Beeshet egy nyilvános vécébe (ami valljuk be, a lábunkkal sosem fordulna elő), tönkre mehet a kijelzője, vagy egyszerűen csak lemerülhet, lefogyhat a kártyája, lefagyhat a szoftvere… csupa rizikófaktor. Ennél azért sokkal jobban funkcionál a lábunk. Vagy a kezünk. Vagy a szemünk. Az eszünkről persze ugyanez nem mondható el. Ugyanis hiába vagyunk tisztában varázstárgyaink rizikóival, mi mégis makacsul bízunk bennük. Mintha bizony ebben rejlene az összes erőnk. S mivel ebben rejlik a túlélési potenciálunk, szörnyű kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk, ha befuccsol az áramszolgáltatás, ha elzárják a gázcsapot, ha lefagy az internet.
Szóval a hörcsögember gyártott magának egy időzített bombát, és elnevezte civilizációnak. Aztán gondolkozni kezdett: „hé, ez a bomba veszélyes is lehet akár!” Majd megnyugtatta magát: „Hacsak nem biztosítom ki!” Addig fabrikált, mígnem szerkesztett rá egy biztonsági zárat. Kényelmesen üldögélt, aztán újabb talány vert szöget a fejében: „Mi van akkor, ha elromlik a biztonsági zár? Kell készíteni egy pótzárat!” Így is tett, majd a pótzárnak is pótpótzárat barkácsolt, mígnem most ott csücsül egy szuperkényelmes és hiperveszélyes bombán, melyről azt állítja: a világ legbiztonságosabb szerkezete.
Akkor most mi a teendőnk? Hajítsuk ki a telefonunkat és kapcsoltassuk ki az áramot, hogy edzettebbek és önállóbbak legyünk? Nos, ez is egy megoldás lehet, de rajtunk, elpuhult városi hörcsögökön nem sokat segíthet. Az biztos viszont, hogy a háborúkat, katasztrófákat és egyéb csapásokat mindig azok élték túl, akik közelebb álltak a természetes életmódhoz. Aki minden reggel vödörben hordja a vizet, nem fog sírógörcsöt kapni, ha nem folyik a meleg víz. Én viszont kiborulok, ha nem lubickolhatok forró fürdőben minden este… Minél inkább bízik valaki a „varázstárgyaiban”, annál esélytelenebb a túlélésre valódi vészhelyzet esetén. A civilizáció mindennapjaiban természetesen sikeresebb és jobban érvényesül az a hörcsögöcske, akinek több és jobb kényelmi felszerelés áll rendelkezésre. Ám ha baj van: az elsőkből lesznek az utolsók. Furcsa, hogy mégis miért fetisizáljuk akkor a technikai vívmányokat, az anyagi javakat, a kényelmi szempontokat. Vakon bízunk bennük, s ez azért furcsa, mert a mai emberek többsége nem hisz semmiben. Csak a varázscuccokban…
Talán ki kellene próbálnunk, milyen az, ha csak magunkban bízhatunk, meg az adott szóban, a közösségben vagy a tudásunkban. Talán nem ártana, ha a luxuswellness helyett egyszer nomád kirándulást tennénk valahol az isten háta mögött. Vagy próbaként csak egyetlen incifinci estét nevezzünk ki a héten árammentesnek, amikor nem kapcsoljuk be a laptopot, kinyomjuk a telefont és gyertyafénynél beszélgetünk. (Oké: a hűtőt nem kell leolvasztani azért.) De egy nyári estén nem elvetemült ötlet nyárson sütni a szabad ég alatt, ugye? Vagy sétálni kéz a kézben. Vagy… hmm… vannak ötleteim, de nem folytatom. Elég az hozzá, hogy nem is olyan vészes ez az áramnélküliség.