Ugye ismertek pár városi legendát? A kedvencem, hogy az ózdi Tescoban álruhában vásárolt az amerikai hadsereg marsallja. Aztán kiderült, hogy mégsem, de azért biztos, ami biztos, a Fehér Ház számlájára íratta a mirelit hurkát… Hogyan? Miért? Kinek jutott vajon eszébe ez a bornírtság? És ami a legizgalmasabb: ki hitte el? Márpedig sokan bedőltek a hoaxnak, akárcsak a másik gyöngyszemnek, melyet a közösségi portálokon sokan nem átallottak feltenni az üzenőfalukra. Ezúttal a törökbálinti Auchan az események színtere (ez is megérne egy külön tanulmányt: vajon miért mindig konténeráruházak? Úgy tűnik, a városi legendák mitikus helyszíne csakis kék-fehér alapon gazdaságos lehet. Vagy valami ilyesmi.). A mendemonda szerint rejtélyes gyerekrablások történtek, melyek során az áldozatokat behurcolták a mosdóba, s ott – most figyelj! – lenyírták a hajukat. Vége. Slussz. A pancser szervkereskedők ennyit bírtak produkálni. Lehet, hogy valódi hajból akartak parókát készíteni. Ki tudja? Akárcsak a kínai boltok tulajdonosai, akikre ferde szemmel nézünk, mióta a suttogó propaganda azt terjeszti: a gyerekek májára, veséjére vagy egyéb nemesebb szerveire utaznak, nem pedig a szteccstangák kiárusítására.
Nevetünk, ugye? Csóváljuk a fejünket, s hitetlenkedve vonjuk fel a szemöldökünket: ki az a félnótás, aki mindezt beveszi? Aztán furcsa módon azon kapjuk magunkat, hogy továbbadjuk a történeteket, persze már úgy, mint amelyek az ismerősünk ismerőseivel estek meg. Pedig magunk sem hiszünk bennük. Hullafolt az egyéjszakás kaland után, gusztustalan gyros, rumoshordóban pácolt holttest – mind megannyi bizarr, a józanésznek ellentmondó városi legenda vándormotívuma. De hogy melyik mind közül a leghajmeresztőbb? Hát a „herceg fehér lovon” mítosz!
Ó, igen: Mr. Igazi, aki igazán irritáló! Mégis minden nő ehhez a fikció-fickóhoz méri szegény Mr. Valódit, akinek csak egy baja van. Hogy hús-vér ember. S mint ilyen, labdába sem rúghat a rózsaszín ködfelhőkből szőtt álomlovag mellett, akinek csupán egyetlen bosszantó szokása van: hogy nem létezik. Különben minden stimmelne vele: udvariasan előre engedne az ajtóban és felsegítené a kabátunkat, de mégsem volna papucshős. Sosem izzadna, de azért puhány sem lenne, és persze kimentene minket az égő házból, átúszná értünk a jeges Volgát, sőt, még sakkozni is tudna. De nem lenne stréber! Inkább amolyan Indiana Jones-szerű sármos professzor, akin nem is látszik, mennyire sok az esze. Természetesen imponálóan okos lenne, hozzá pedig humoros, és sosem hozna kínos helyzetbe azzal, hogy a barátnőnk esküvőjén feláll pohárköszöntőt tartani, aztán csak annyit mond: „szia pohár”. Nem üvöltene harsány csatakiáltásokat hallatva, ha gólt rúg a focicsapata, de azért érdekelnék a férfias dolgok. Na jó, pornót azért nem nézne, de szuper lenne az ágyban, és ami a testét illeti: olyan volna, mint egy férfimodell, anélkül, hogy egész nap erősíteni járna és bámulná magát a tükörben. Bármennyit ehetne, mégsem lenne pocakos, és gyantázás nélkül sem nőne dzsungel a hátán. Távolságtartó lenne, de irántunk érzett lángoló szerelmében mégis megnyílna felénk… Az álomherceg mindig szörnyen izgalmas, de egyben megbízható is, és ha eljön az apokalipszis, akkor is csak ránk gondol, miközben megmenti a Föld utolsó energiaforrásait. Szóval személyében ölt testet a sok marhaság, ami a nők képzeletbeli barátait jellemzi. Mr. Igazi: igazi hányinger! Ráadásul sosem jön el. Ez a nagy mázli!
Olyan ez a „herceg fehér lovon” legenda, mint Beckett Godot-ra várva című drámája. A műben a szereplők idegtépő, abszurd és értelmetlen módon várják azt a bizonyos Godot-t, aki sosem érkezik meg. A történet (melyben voltaképpen nem történik semmi, éppen ettől olyan tragikus minden) roppant filozofikus. Sokkalta bonyolultabb, mint ahogyan ezt a Zsebbarátnő leegyszerűsíti, ám mégis van némi hasonlóság Godot és a herceg között. Egyik sem létezik. Minden vágyakozásunk, irracionális reményünk ezekben az agyszüleményekben ölt testet. Azaz nem ölt testet. Csak kísért, mint egy izmos, jól fejlett paranoia. A herceg egyre csak jön, jön a lován, üget felénk, de sosem érkezik meg. Vagy ha megérkezik, az elég nagy baj.
Szóval már az sem jó, ha találkozunk a tökéletes férfivel? – háborodhatnátok fel. Jaj, ébresztő! Tökéletes férfi nincsen. Tökéletes nő sincsen. Előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy idegesítően rágcsál, vagy hangosan hörpöli a kávéját; hogy mintás alsónadrágot vagy macis bugyit visel; hogy titokban brazil szappanoperákat néz, vagy éppenséggel vállalhatatlan a családja. Egyszerűen tökéletes ember nem létezik. Ezért aztán meg kell szólalniuk a vészcsengőknek, ha valaki tökéletesnek tűnik. Ilyenkor szoktunk a legnagyobbakat csalódni, ugyanis ideáljainkat rávetítjük szerencsétlen hús-vér emberre, imádatunkkal mintegy börtönbe zárva szegényt. Olyan persze előfordul, hogy a más szemében selejtnek minősülő másik a mi szemünkben hirtelen a lehető legkívánatosabb színben fog tündökölni, de azért nem árt tudnunk: szerencsére ő sem tökéletes.
Mellesleg miért van az, hogy a nők körében még mindig él Mr. Igazi mítosza, míg a férfiak leszámoltak vele? Vagy tévednék? Ők is az elvarázsolt királylány kiszabadításán ügyködnek, csak jól titkolják? Ó, nem! A Csipkerózsika-mesékből már rég kiábrándultak a férfiak. Oké, Supermanben még hisznek, de szerintem benne is csak az a vonzó, hogy olyan kis szerencsétlen a mindennapokban, aztán ha talál egy telefonfülkét, kifordítva magára ránt egy bikavadítóan vörös alsónacit, és huss! – megmenti a világot. A fiúk sosem ejtenének ki olyan szavakat, hogy „Ms. Igazira várok”. Igaz, a nők körében is egyre ódivatúbb a fogalom, mert a Szex és New York óta nem trendi arra várni, hogy a fiúk kezdeményezzenek. Vagy mégis? Ebbe ne bonyolódjunk bele, mert a végén oda lyukadunk ki, hogy nincsenek általános érvényű receptek. Az evolúcióbiológusok úgyis azt fogják mondani, hogy kell az a vadászszenvedély, mellyel a férfi becserkészi a kiszemelt szépséget; erre persze az lesz a riposzt, hogy ha egy nő nem ad zöld jelzést, akkor a férfi sem dobja be magát; mire az emancipancik is szót kérnek, mondván: ostobaság az egész, minden csak döntések és választások kérdése, melyhez joga van a nőknek. (A férfiaknak is, de értük senki sem emel szót.)
A dolog működik is. Már amennyire. A nők nem ülnek otthon hímezgetve, kötögetve, s nem várják idősebb nőrokonok társaságában a teadélutánokat, mikor potenciális partner tűnhet fel a láthatáron. Manapság az első csók nem eljegyzéskor csattan, s különben is: szupermegengedőek vagyunk a tárgykörben. És olykor szupervesztesek is. A sok próba-szerencse alapú kapcsolat kívülről talán könnyednek, léhának és élvezetesnek tűnhet, de igazából az összesen ott fityeg a „nem nyert” felirat. A lovagokról kiderült, hogy nem értünk jöttek, vagy csak kalandorok voltak, nem gáncs nélküli vitézek. Talán éppenséggel mi viselkedtünk házisárkányként, nem pedig imádnivaló hercegkisasszonyként.
Természetesen megértem a házisárkányokat is! Hát hogy is ne verné ki a biztosítékot az, ha a férfi, akit Mr. Igazinak hittünk, érzelmileg megközelíthetetlen, és bár a hálószobában szívesen flangál ádámkosztümben, lelkileg mégsem hajlandó levetni a páncélját? Idegesítő, nem? Mi van ezekkel a Mr. Igazikkal?! Mi lenne? Nem igazán igaziak. Pech, hogy a nők nagy százaléka sokszor azokhoz vonzódik, akiknél semmi esélyük. Vagy akik tönkreteszik az életüket. Vagy porrá zúzzák az önbecsülésüket. Vagy… a sort hosszan folytathatnánk. Egyszer biztosan mindenki belefut ilyenbe. (És akkor alsó hangon becsültem meg a dolgot.) Avagy életbe lép a „szemét, de szívdöglesztő”- effektus. Életveszélyes módon a lányokban valami téves bevésődés folytán rögzült az, hogy bele kell szeretniük a bevehetetlen alfa-hímekbe, és meg kell puhítaniuk azt a kőszívüket. Amíg a nők meg nem tanulják saját kárukon, addig szentül hiszik: ez az igazi. Vagyis ő az Igazi.
Persze az is előfordul, hogy tényleg találkoztál a Nagy Ővel, és millió példát mondhatnál nekem arra, hogy igenis létezik Mr. Igazi. Igaz. De ezért meg kell dolgozni… Arra, hogy karjába zuhansz és beléd is pistul, arra kicsi a sansz. Állítólag életünk nagy szerelmét már ismerjük. Mármint akkor is, ha még nem tudjuk róla, hogy ő az. Ott ül mellettünk a munkahelyen, vagy az osztálytársunk volt, netán a szomszédunk, vagy gyerekkori játszótársunk. A szociális háló merítése nem is olyan mély, mint hinnénk. De az is lehet, hogy egyszer csak belovagol a paripáján, és bumm! Kiderül, hogy zsoké az Ügetőn. Bármi megtörténhet. De csak akkor, ha nyitott szemmel, józanul járunk, és nem felejtjük el: másik is hús-vér ember. Attól olyan izgalmas… A többi csak városi legenda.