Egyes meg nem erősített források szerint a külcsínnél többet ér a belbecs. Remek. Akkor ez azt jelenti, hogy holnaptól jetiként flangálhatunk egy szál flanel pizsiben, és senki sem fog megszólni azért, ha olyan sápadt a bőrünk, mint a három napos halott ember popsija. Vagy mégis? Nyaralás közben volt időm eltűnődni a kérdésen, pláne, mikor a nettó negyven fokos hőségben megpillantottam két hátizsákos gyalogkakukkot, akik csigaként cipelték minden motyójukat, s miközben én már a válltáskám súlyától is agonizáltam, ők derűs mosollyal bandukoltak. Boldognak tűntek, pedig egész biztosan nem hurcoltak magukkal mini-hajvasalót, háromféle sampont, öt bikinit, nyolc vaskos könyvet és tíz nyári rucit – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Gyorsan hozzátenném: engem sem tett boldogtalanná az irdatlan bőröndöm, mely egy vágnivaló anyakoca össztömegével vetekedett. Sőt! Kimondhatatlanul boldoggá tett, hogy a cipzárat sikerült összehúznom rajta… de mégis: jobban belegondolva csupa felesleges holmival tömtem meg a koffert.
A nyolc kötet könyvből csak négyet vettem a kezembe. A tíz nyári rucit természetesen mind felvettem (persze nem egyszerre!), de ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallhatom: ha csak a felét hordtam volna, akkor is jól éreztem volna magamat a bőrömben. A két hajvasaló tök fölöslegesnek bizonyult, mert a tengervíztől fél semmi perc alatt hínárszerű lesz a frizura, és a tengeri sünöket és tintahalakat meg cseppet sem érdekli, hogy vajon a lila-flitteres, vagy a fekete-teknősbékás bikinit láthatják-e viszont rajtam. Vagyis kimondhatjuk az általános érvényű szabályt: a külcsín érdekében tett erőfeszítéseinknek éppen a felére volna szükségünk. A többi: biztonsági mentés, melyre aligha van szükségünk, viszont röhejesen megnehezíti mind az életünket, mind az útipoggyászunkat. Akkor marad a „flanel pizsis jeti” – verzió, avagy a „lelkiekben gazdag csőlakó” szerepének alakítása?
Tettem egy kísérletet, hogy eldöntsem: vajon tényleg annyit számít a külcsín, ahogyan azt a női magazinok és egyéb közízlést formáló fórumok állítják? Mert ha hinni lehet a bárgyúsági faktornak, akkor egy önbarnító krémmel meg pár méregdrága zsuzsuval meg is lehetne oldani az emberiség örök kérdéseit férfi-nő fronton. Csakhogy ezt a teóriát még az aranybarna bőrű, méregdrága zsuzsus plasztik-Barbiek sem hiszik el! Akkor mi ez az egész? Össznépi szemfényvesztés? Külcsín-parádé, miközben mindnyájan tudjuk: a belbecs számít? Akkor miért nem arra gyúrunk? Miért nem léleknemesítő könyveket reklámoznak a magazinok, ahelyett, hogy sminkpalettákat tukmálnának ránk? Miért nem nyugdíjas filozófusok és okulárés aranydiplomások váltják fel a feszes fenekű nyuszilányokat a Playboy címlapján, és ó, miért nem a lelkigyakorlatos házakba özönlenek a vérgazdag macák a szépségfarmok helyett? Hol itt az igazság? Miért játszik a világ „szépség és a szörnyeteget”, ahol a szépség mindent visz, a többiek pedig idióta torzszülöttek a „futottak még” kategóriában?
Talán mert az igazság valahol a kettő között van: nem minden szépség szörnyeteg, és nem minden szörnyeteg széplelkű. Most tekintsünk el azoktól a bosszantó kivételektől, akiket folyton az orrunk alá dörgöl a média. JLo feneke, Jennifer Aniston haja, Angelina Jolie szája vagy Madonna sosem vénülő izomzata: irritáló abszurdumok, akárcsak az atlétatestű férfisztárok. A sarki hentes dollármilliók és személyi edzők segítségével simán kenterbe verhetné George Clooney-t (na jó, talán túloztam), s nagyjából bármelyik McDonald’s-es eladóból ki lehetne hozni egy Julia Roberts-et, ha nem a hasábburgonyákat kellene szegényeknek porciózniuk, hanem azért kapnák a fizetésüket, hogy masszázsra, jógára, sztárfodrászokhoz járnak, s bájosan mosolyognak a milliókat érő ruhakreációkban... Szóval a külcsín szélsőséges misztifikálása nem más, mint blöff. Ügyes blöff, azt el kell ismerni, de nem szabad bedőlni a látszatnak. A látszat ugyanis a szélsőséges esetekben mindig csal. Aki nagyon tökéletes, az mindig gyanús. És aki nagyon csúf, nos, az is. Ugyanis a végletek mindig tudatosan turbózzák fel a külcsín-kérdést, általában valami bibi van ilyenkor a belbecs körül. Egy kis komplexus, egy kis takargatni való, egy kis ez meg egy kis az… de ez nem a Zsebbarátnő asztala, hanem a pszichiátereké.
Az emberek többsége azonban sem nem ragyogó szépség, sem nem riasztó bányarém. Nos, esetünkben igenis árulkodó a látszat, hiszen a személyiségünket fejezzük ki a testünkkel. A testünk – mi vagyunk. Akárcsak a lelkünk is. Magyarán a külcsín arra való, hogy kidomborítsa a belbecsünket.
Állítólag az első nyolc másodpercben eldől, vajon kialakul-e két ember között a szimpátia, vagy sem. Ez bizony a látszatról szól… mondhatná a felületes szemlélő, ám ennél kissé trükkösebb a dolog. Mert nyolc másodperc mire elég? Kábé semmire. Legfeljebb azt mérjük fel ennyi idő alatt, hogy a másiknak nincs három feje és kutyafüle. Slussz. Ez alapozná meg életre szóló kapcsolatainkat? Ugyan, dehogy! A tudatalattink sokkalta okosabban működik ennél. Nyolc másodperc alatt összerakja azt a kirakóst, melyet a tudatos énünk gyakran éveken keresztül emésztget. Mélyrégióinkban szimbolikus jelentése van mindennek, s a külcsín is jelképes értelmet kap. Ezt nevezzük parlagi nyelvhasználattal „kisugárzásnak”. Akinek taszít az „aurája”, az számunkra rossz üzenetet hordoz. Nem is tudjuk megmagyarázni, miért – miért nem, de aztán rájövünk: „az arcára volt írva” a jelleme. Tudatos faktorunk élénken tiltakozik az efféle beskatulyázás ellen, de tegyük szívünkre a kezünket: ugye mindnyájunkkal előfordult már, hogy első blikkre rém ellenszenvesnek tűnt valaki, ám civilizált énünk nem hagyta annyiban a dolgot. „Nem ítélhetünk a látszat alapján” – mondogatta, míg el nem hittük. Aztán hosszabb-rövidebb idő után az élet bebizonyította: az antipatikus kolléganővel hiába igyekeztél jóban lenni, a végén mégis hátba támadott; a vasvilla-tekintetű szomszédasszony nem genetikai tévedés, hanem valóban egy szipirtyó; a futóbolondnak hitt pizzafutár pedig tényleg futóbolond, s nem is olyan cuki, mint amilyennek a barátnőiddel látni szerettétek volna. Vagyis a külcsín számos olyan vészjelzést vagy csalicsomagot rejteget, melyeket a józan eszünk lassan dekódol. Ha valakinek első pillantásra becsületes képe van, az gyakran valóban kedves, megbízható jóbarát lesz. Kivéve, ha notórius csaló, aki éppen azokra a bociszemeire építi az ipart. Ugyanis kivételek mindig vannak. Ezért kell a józan eszünknek is pár százaléknyi esélyt adni, s tudatalatti ide vagy oda, nem szabad az első benyomást kőkomolyan vennünk. Hogy miért nem? Mert a tudatalattink nyelvét nem igazán értjük. Az adóvevő készülékünk gyatra, s még a terápiás kanapén eltöltött hosszú évek sem segítenek a jobb műsorközvetítésben. Így aztán maradnak a jól bevált sztereotípiáink… vagyis a csinos csajok nyafkák, az izmos fiúknak nincs agya, a barna szeműek tüzesek, a kopasz fiúkban sok a tesztoszteron, a széles csípőjű lányokból jó anya lesz. Ostobaság, nem? Akkor most mitévők legyünk? Higgyünk a látszatnak, vagy ne? Kövessük a sztereotípiákat, vagy hallgassunk az ösztöneinkre? Ússzunk az árral? Tanuljunk a saját hibáinkról? Legyünk észvesztőek a strandon, vagy elégedjünk meg egy jó közepes átlaggal? Hogyan fogadjuk el önmagunkat, ha ekkora rajtunk a nyomás? Mi lesz így a belbeccsel?
Nos, olyan ez, mint a karácsonyi ajándék: Szilveszterkor már a kutya sem emlékszik rá, milyen volt a csomagolás. Pedig mennyit vesződtünk vele! Ám hiába: kukába kerül. Ott és akkor: helyi értéke volt a dolognak. Felhozhatunk különféle öko-szempontokat a díszzacskók ellen, s hadat üzenhetünk a természetesség jegyében a karácsonyi csomagolópapíroknak, mégis egészen más egy impozáns csomagba bújtatni a meglepetést, semmint natúrban odadugni azt a másik orra alá: „nesze, paraszt, örüjjé’!” Ugyanígy semmi baj: jó dolog a külcsínnel foglalkozni – feltéve, ha van mögötte belbecs. Ugyanis a csomagolásnak csak helyi-, s nem abszolút értéke van. Ha a világ legszebb díszzacskóját is veszed meg, ám nem teszel bele ajándékot, ugyanolyan gáz vagy, mintha semmit sem adtál volna. Hiába nehézsúlyú bombázó valaki, ha közben kilóg a kapanyél a szájából, s a legszívdöglesztőbb bunkó is csak bunkó marad, ha hiányzik a hatos pakk mögül a lényeg. Az a bizonyos, ami a szemnek láthatatlan…
Akkor mi is a teendő? Alighanem meg kell ismernünk önmagunkat, hogy külsőnkkel hitelesen tudjuk domborítani belső tulajdonságainkat. Ja, és el kell fogadni: hozott anyagból dolgozunk, mint özvegy Varsányiné. Vagyis fütyüljünk a címlaplányokra és az unalmas izomkolosszusokra! Ha meg mégis vacakul éreznénk magunkat cingár karunk, hófehér bőrünk, csóró alakunk vagy más egyéb miatt: jusson eszünkbe, hogy a karácsonyi ajándéknak akkor is örülnek azok, akiket szeretünk, ha a magunk bumfordi módján sikerült csak becsomagolnunk a nekik szánt meglepetést. Boldog karácsonyt és stresszmentes strandolást mindenkinek!