Kerti törpe? Nektek is az olcsó német würstchen és az ócska NSZK-s pornó ugrik be róla? (Nem mintha valaki is látott volna NSZK-s pornót, de lassan a kispolgári gagyi toposza lesz, akárcsak a kerti törpe.) Itt talán rövidre is lehetne zárni a Zsebbarátnő aktuális elmélkedéseit, hiszen a válasz kézenfekvő: azért nincsen kerti törpém, mert egyrészt nincsen kertem, másrészt meg kiver tőle a jeges verejték. Akárcsak a műfaj más egyéb képviselőitől, mint például a csipkés leggingtől, a hajba biggyesztett rózsaszín műselyem-virágtól, a flitteres felsőhöz passzintott flitteres táskától (lehetőleg strasszos balett-cipővel), hogy a Disney-hercegnőkről már ne is beszéljek, azokkal a ronda, bazedov-kóros szemeikkel. (Melyet egyik kedvenc aranyköpésem nyomán következetesen Dumbledore-kórként aposztrofálok.) Ugyanígy utálom a fagylaltnak öltöztetett ’tünci-bünci’ kislányokat, a ’cukkancs’ állatkölykös képeslapokat, na meg a ’dögi’ leopárdmintás bugyikat. Vagyis giccs-riadó! Fedezékbe!
Persze, ha jobban belegondolok, nekem is van műselyem-virágom – ha nem is rózsaszín. Én is felvettem már strasszos cuccokat, és szégyen ugyan, de én sem vagyok mentes az össznépi reflextől, mely szerint, ha kisállatot látunk, azt mondjuk: „Deee aaaariiiii!” – lehetőleg hülye fejhangon. Szóval a giccs-csontváz mindnyájunk szekrényében ott lapulhat. Vajon ez mennyire ciki?
Tizenéves korban még elmegy a dolog. Ki ne emlékezne pár rémes stílusbaklövésre ebből az időből? Csudabogár lévén középiskolásként kőkeményen irtottam magam körül az összes „cukiságot”, de még nálam is befigyelt egy táncoló-egeres műanyag tolltartó. (Szerencsére ellopták, vagyis nincsen meg a terhelő bizonyíték.) A fiúk helyzeti előnnyel indulnak a témakörben, mert többségüket eleve viszolyogtatja a Barbie World, ehelyett sihederkorukban a Humor Harold-kategóriában élik meg a csúcs- illetve mélypontjaikat. Így aztán hidegzuhanyként éri őket a felfedezés, hogy az első (második, harmadik…) szerelem beköszöntével a kemény marhapásztor-imázs semmivé foszlik, s helyébe egy nyálas, szipákoló trutymó kerül, aki azon töpreng, vajon szerelmes verset fabrikáljon-e szíve hölgyének, vagy vegye meg inkább azt a plüssmackót, amelyik piros szív alakú párnát szorongat a mancsában. Még jó, hogy semmi sem tart örökké, mert ennél az állapotnál kevés ijesztőbb (és ahogy a lányok mondanák: 'ééédiiiibb') akad. Szerencsére az emberek többsége kigyógyul a giccs-szindrómából, ám életünk során újra meg újra felbukkannak ezek a mumusok, hol kerti törpék, hol ocelot-mintás hálóruhák, hol meg undorító nyaralási szuvenírek formájában.
Rendben: nevetünk rajtuk. Kicsit hideglelősen ugyan, ahogyan a képernyő elé szegezve bámuljuk az ijesztően kezdetleges esztrádműsorokat, s nem tudunk betelni a borzalommal. Ám a gyanú befészkeli magát az elménk rejtett bugyrába: vajon miért van piaca ezeknek a torzszülötteknek? Valakit tényleg érdekelnek a ’Megható állattörténetek’? Valaki valóban megveszi a zarándokhelyeken árusított foszforeszkáló rózsafüzéreket? Valaki elküldi azokat a szirupos, naplementés képeslapokat? (Hogy a bikinibe (alig-alig) bújtatott, görögdinnyényi kebleket ábrázoló, ’Balaton by night’-típusú levelezőkártyákról már ne is essék szó…) Vagyis ne nevessünk korán: a giccs itt él köztünk, csőre töltve.
De mi is az a „giccs”? Temérdek esztétikai stúdium foglalkozik a témakörrel, ám olyan ez, mint a nyelvművelés: néhány elhivatott szakember s pár vakbuzgó szakbarbár még nem csinál nyarat. Pontosabban nem formál közízlést. Bár erre rögtön rá lehetne vágni: de gustibus non est disputandum, azaz ízlés tekintetében ne nyissunk vitát. Akkor törődjünk bele a kerti törpék támadásába? (Ó, igen! Kerti törpék igenis vannak! Ha valaki azt hinné, amolyan kihalt fajtával riogatom a népet, mint a dodó-madár vagy a kardfogú tigris, akkor ajánlok egy balatoni körutazást! Minden második településen akad pár rettenetes kirakodóvásár, a legkülönfélébb kerti díszekkel. Mert a törpék mutálódtak, kérem! Van köztük már óriási békakirály, bájtündér és miniatűr hajléktalan, aki koldulva tartja a kalapját. Van szatír-törpe, sőt, láttam már kerti Hitlert is, piros sipkában… Vagy erről már meséltem valamelyik bejegyzésben? A tény az, hogy az ős-giccs nem halt ki. Csak folyamatosan átalakul.)
Visszatérve: mi is az a giccs? Mikor szoktuk elszörnyedve konstatálni valamiről, hogy ez bizony komplett giccsparádé? Gondoljunk csak bele: milyen fizikai tüneteket vált ki belőlünk egy kínosan bájos romantikus filmvígjáték? Valahol tarkótájon tompa nyomást érzünk. Honnan is ismerős ez? Ja, igen: a hányingerből! Aztán megfeszülnek az izmaink, akárcsak vészhelyzet esetén. Vészhelyzet? Arról ugyan nincs szó, ám az idegesség okozta adrenalin-löket megteszi hatását. Az eszünk azonban kontrollálja ezeket az ösztönös reakciókat, s általában kínos vihogással leplezzük kellemetlen érzéseinket. Érdemes az arcokat is figyelni! Legjobb kutatási terep a mozi, ahova szegény férfiakat időről-időre elcipelik a partnereik azokra a klasszikus csajfilmekre, melyek a hímnemű áldozatokból mélydepressziót, agressziót vagy undort váltanak ki. Ez utóbbi esetében olyan képet vágnak a filmről kikóválygó fickók, mint a kisgyerekek, ha le kell gyűrniük a köptető-szirupot. Vagyis a giccs az, amit lenyomnak a torkunkon, de legszívesebben kiköpnénk, mert az émelyítő édesség sem tudja leplezni a mögötte bujkáló keserűséget.
Olyan ez, mint a cukorpótló. Mint a műfenyő. Mint a kamu-Prada. Vagy mint Ivan Iljics élethazugsága. Szomorú. A giccset azért nem szeretjük, mert az édes gumivigyor valami fontos dolognak a hiányát leplezi. Az igazságét. Szóval a giccset azért irtjuk tűzzel-vassal, mert hamis? Mert illúzió? Mert látszat? Azért ennél bonyolultabb a helyzet.
Mert akkor mi a helyzet a művészettel? Még a nevében is a „mű” szó szerepel, tehát ez sem más, mint illúzió, mint látszatkeltés, mint egy valóságon túli világ, melybe belemenekülünk, ha már nagyon vacak ez a földi lét. Akkor ez is a ’big fat lie’ – kategóriába tartozik? Nincs különbség giccs és művészet között? Naná, hogy van! De mi? Miért sírjuk el magunkat az egyiknél gyönyörűségünkben, másiknál pedig kínunkban? Mind a kettő illúzió. Látszat. Délibáb. Csakhogy az egyik teremt. A másik kopíroz. Ha irodalmi párhuzamot akarunk vonni, olyan a giccs, mint Frankenstein doktor szörnyetege. Összetákolt valóságmorzsák szomorú szövedéke. Stimmt? Vagy aki látta az Inception (Eredet) című Nolan-filmet a mozikban, annak mond valamit az „álomkulissza” – kifejezés. Álomkulisszát nem szabad emlékekből építeni, hanem a fantáziánkra kell hagyatkozni. Nos, ez az, amire a giccs képtelen. Szívmelengetőnek hitt emlékekből barkácsol bájosnak szánt, de voltaképpen bánatos kreatúrákat. Olyan ez, mint a párkereső hirdetések. „Mások által vonzónak mondott nő megismerkedne…” Szabad fordításban: "tök jellegtelen vagyok, (de az anyukám szerint aranyos...)" Márpedig a jellegtelenség belülről fakad. A giccs mögött üresség tátong. A művészet mögött mélység. (Persze a mélységnek is vannak rizikói: nem lehet csak úgy lábat áztatni benne. Abban el kell merülni. Csak jó úszóknak!)
Szóval a giccs: hamis, mint egy olcsó Mona Lisa-nyomat; eltúlzott, mint egy operett színésznő sminkje; édeskés, mint egy marcipáncica; érzelmes, mint a brazil szappanoperák; s végül elcsépelt, mint egy unalomig játszott sláger. Van még kérdés? Hát persze! Mert mindez jól hangzik, sőt, még van is esztétikai súlya a dolognak, de jogosan merülhet fel: mi köze a mélység és üresség filozófiájának ahhoz, hogy van-e kerti törpém vagy macis pizsamám? És miért baj az, ha valaki angyalkás porceláncsengettyűket gyűjt? Különben is: a tárgyaknak helyi értékük van. Ha érzelmileg ragaszkodom a tömeggyártásban készült piros almás gyűrűhöz, amit a nagymamámtól kaptam az utolsó közös nyaraláson, akkor mindegy, hogy giccs-e vagy sem. Szeretem és kész. Vagy mégsem?
Azt hiszem, ez is olyasmi, mint a ponyvaregények ügye. Kizárólag lányregényeken élni lehetetlen. De ha Marquez és Montesquieu közt meglapul egy Margaret Mitchell – nem nagy ügy. Sőt: egészséges és emberi, ha nem mindig járunk a fellegek között, hanem néha arra ébredünk, hogy bilibe lóg a kezünk. Ha csupa giccs az életünk, s észre sem vesszük: ciki. Ha a hajunkba tűzünk egy műselyem-virágot vagy egy unásig koptatott melódiát dúdolunk magunk elé, mikor szerelmesek vagyunk: belefér. Emberiek vagyunk és kész. Ha viszont ízlésesen megkomponált, művészi alkotás az életünk, melyben sehol egy apró bökkenő, viszont olvasatlanul kukába vágjuk a habos-babos karácsonyi képeslapokat: gyanús elitizmus, mely éppen úgy élethazugság-szagú, mint a fröccsöntött törpepark.
Bár, ha választanom kell Marquez és a kerti törpék között, hát inkább bevállalok száz év magányt, vagy egy reménytelen szerelmet (kolera idején), mint egy világító fenekű nyárimikulást a kapum előtt…