„Végy két embert. Forgasd meg őket endorfinban, aztán rázd össze őket istenesen, s ha már azt sem tudják, hol áll a fejük, hevítsd forrpontig a hozzávalókat. Mikor már puhára főttek az érzelmekben, a végtelenbe nyúló világmegváltó beszélgetésekben és egymásba csimpaszkodásokban, akkor ízlés szerint édesítsd a két személyes fogást. Figyelem: ez a kívülállók számára szörnyen szirupos lehet! Nem ajánlott cukorbetegségben szenvedők és/vagy megrögzött agglegények részére… Köretként gyertyafényes vacsorával, kéz a kézben andalgással, mozival és más egyéb banalitásokkal tálalható, melyek sosem mennek ki a divatból.”
Hogy ez nem a szerelem jogerős receptje? Rendben: akkor nézzük a hivatalos verziót. „A szerelem összetett érzelem; egy másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom.” Ja, hogy komplex? Kösz, ha nem mondják, hülyén halunk meg… Szóval akkor mi is az a szerelem? És nehogy nekem valaki azzal a közismert aforizmával jöjjön, melyet körlevelekben szokás egymás orra alá dörgölni, mely szerint: „A szerelem definiálhatóan amortizálódott peripólusos komplexuma mindazon - hol a depresszív neurózis, hol pedig a patetikus levitáció szintjén zajló - önmegvédő emulációknak, amelyek a pszeudoindividualisztikus szubkollagenizáció révén diffundálódott kvázi habituációs érzések által retifisizálódott egocentrumban kiváltják a "de jó lenne egyet dugni" érzést.” Ugyanis ez nem, nem szerelem. Csak szex és más semmi. Emberek, ébresztő! Miért érdekli az emberiséget sok-sok évszázad óta az a kérdés, hogy mi a manó is az a nyüves szerelem? És egyáltalán: tudja valaki a helyes választ?

S hogy miért érdekel ez személy szerint engem? Nos, elárulom, hogyan készülnek a blogbejegyzéseim. A Zsebbarátnő üldögél a monitor előtt, heveny lelkifurdalástól gyötörten: „a kutyafáját, kellene valami okosat írni… de miről? Minden csontot lerágtam már. Vagy ha én nem, akkor mások – hogy a fene essen ebbe a posztmodern világba!” Ilyenkor rutinból rákattintok a levelesládámra, ami kész kincsesbánya: valamelyik ismerősöm garantáltan felvet egy olyan magánéleti nyavalyát, mely írásra ösztökél. (Micsoda mázli, hogy a világ tele van szemét pasasokkal, gonosz főnökökkel vagy őrült szomszédokkal – ha ideális életünk lenne, lehúzhatnám a redőnyt…) Aztán az is előfordul, hogy mindenki boldog, és semmi érdemleges töprengenivalót nem ad a barátaim élete. Ilyenkor ihlet reményében kalandozni kezdek a neten, s felhúzom magam azon, hogy a brazil nagymamák szilikont tetetnek a fenekükbe, vagy hogy újra hasznosítható papír biliket forgalmaznak a boltokban, netán eltűnődök egy könyvajánlón – s a vége az lesz, hogy magam is osztani kezdem az észt. De ha ez sem válik be – mert a világ kivételesen semmi bornírt vagy bölcs dolgot nem produkál -, elkezdek képeket böngészni. Kedvenc témám a „csokoládé”, ami elég abszurd, ám temérdek remek ábrával szolgál, akárcsak a „szecesszió” topik. De a legjobb mégis az, ha csak úgy véletlenül beleszaladok egy érdekes képbe. Végül is az élet legizgalmasabb dolgai mindig „maguktól” történnek. Csak úgy. Lehet, hogy másnak semmit sem mond valami (vagy valaki), nekünk hirtelen mégis fontos lesz. Egyedi. Különleges és titokzatos. Olyan ez, mint a szerelem. Vak. (És olykor hülye.) Ha mázlink van, akkor az összetalálkozás akár jól is elsülhet – akárcsak az én esetemben. Ráakadtam az almás-szíves fotóra, és bumm! – tudtam, hogy ő lesz az Igazi. (Szánalmas, nem? Egy fénykép, mint Mr. Igazi… remélem nyilvánvaló mindenki számára, hogy ez csak allegória.) Szóval csak az volt a kérdés, hogy mi legyen a kérdés. A Zsebbarátnő mindig miértekkel bíbelődik. De a szerelem témakörében annyi miért adódik, hogy ha a blogom egy non-stop tudatfolyammá alakulna is át, sem lenne elegendő az emberiség örök kérdéseinek megválaszolására. Sok szerencsét… azt hiszem, okosabb lenne a legelején feladni, hiszen még a szerelem definíciójával sem vergődtünk zöldágra. Eleve esélytelen lenne megválaszolni, hogy miért vak és miért halálos olykor a szerelem? Miért? És különben is: miért érdekli az emberiséget ilyen hevesen a témakör?
Az internetes kereső kapásból kétmilliónyi találatot ad ki a „szerelem” szóra. És akkor hol vannak még a szerelemmel összefüggő szókapcsolatok? Csupán magyar nyelvű szerelmi tesztekből másfélmilliónyi akad… abszurd, nem? Van egy kiemelt kedvencem: elég csak bepötyögni két ember nevét, és a rendszer máris kiszámolja, hány százalék a szerelembe esés – nyilván igen reális – esélye. Szóval Pityi Palkóval 57.5 % reményem van a boldogságra, ám Pityi Pállal ez a szám már 58.5%-ra emelkedik. (Nem viccelek: teszteltem…) Komolyan kérdezem: vajon kicsoda akarja ilyen módon megtudni a szerelmi esélyeit? Ahhoz nagyon elkeseredettnek kell lenni… A szerelmi jósdák látogatottsági mutatója alapján ijesztően sok elkeseredett ember járkál közöttünk. De miért? Vajon a szerelem voltaképpen tartós elmezavar?
Ó, igen: ha a szerelmet kémiai folyamatként definiáljuk hormonkoktélostul és más egyebestül, akkor semmi kétség – a szerelem kész elmebaj. Egy droglebujhoz hasonló tudatmódosító-központ működik bennünk, s elég meglátni a vágy tárgyát, máris mindenféle biokémiai folyamatok lépnek életbe. Ez volna a szerelem? Az a rózsaszín köd? Ettől lenne kiütve az emberiség? Erősen kétlem.
Az a baj, hogy a szókincsünk egy ponton megtorpan, s képtelen körülírni a számunkra igazán fontos dolgokat. A legtöbb nyelvben még a szerelemre és a szeretetre sincsen külön szó! Nem így az ógörögben, ahol négy kifejezéssel is árnyalni lehetett az amúgy is elég bonyolult érzelmeket. (Nehogy valaki is azt higgye, ógörögül olvasgatok szabadidőmben! Sajnos nem, ám pár információmorzsát felcsipegettem egy nálam sokkal okosabb, szabad idejében ógörögül olvasó valakitől. Köszönöm, Gyökössy Bandi bácsi!) Volt tehát a ’szexus’, az ’erósz’, a ’filia’ és az ’agapé’ kifejezés. A szexust nem kell magyaráznom: szeretlek, mert dögös vagy. Az erósz is hasonló ehhez, de kissé kevésbé nyers: szeretlek, mert vonzó vagy. (Szóval nemcsak a feneked tetszik, hanem az is, ahogyan nevetsz, vagy ahogyan bociszemekkel nézel a kávéscsészéd fölött, és különben is olyan zabálnivalón tartod a kisujjadat.) A filiának a jellemünkhöz is köze van: szeretlek, mert kedves vagy. Azaz oda vagyok a humorodért, az eszedért, az összes vélt vagy valós erényedért. Hogy horkolsz alvás közben? Hogy idegesítő, ahogyan rágcsálsz? Hogy nem bírom a dezodorod szagát? Hogy vannak rossz tulajdonságaid is? Ugyan már?! Azokat senki sem szereti! Dehogynem: az agapé az a szeretet, amikor éppen olyannak szereted a másikat, amilyen. Feltételek nélkül. Szeretlek, mert… szeretlek. És kész.
Na, ez a négyfajta vonzalom együttesen adja ki azt a bűvös „sz”-betűs szót, melyért a középkori lovagok ölre mentek, a mai emberek pedig pszichoanalízisbe. Csoda, hogy már a szerelem is halálos betegségnek számít? Ráadásul az ellenszerét sem sikerült eddig felfedezni. Talán mert a szerelembe szívesebben pusztulunk bele, mint az ebolába.
Várjunk csak! Miért van az, hogy a „halálos szerelem”- nyavalyát a legtöbben szívesen elkapnák? Ha józan fővel nézzük, nincs is elképesztőbb teremtmény a szerelem sújtotta embernél. Ábrándosan kevergeti a teáját, kismilliószor leírja a kedvese nevét a telefon melletti jegyzettömbre, közben azt számolgatja, hány órát kell még várni a viszontlátásig… Értelmetlen ajándékokat dugdos a másik zsebébe, és a lehető legzavarbaejtőbb helyeken kezd el ölelkezni a párjával. A betegség javarészt a fiatalokat közt szedi áldozatait, ám az idősebb generáció sem érezheti biztonságban magát. Piff-puff: fél perc alatt megfertőződhetnek, s hiába járnak már nyugdíjas éveikben – nincs kegyelem. Nagymamámnak a barátnője egyszer bizalmasan megsúgta: titokban kell találkozniuk a lovagjával, mert a családjaik nem nézik jó szemmel a viszonyukat. Pedig őrülten szerelmesek, jóformán le sem vennék egymásról a kezüket… Ööö, akármilyen empatikus is próbálok lenni: valahol megértem a családjukat. Fura, ha a nyolcvanas éveikben járó párocskák lépcsőházakban smárolnak, nem? Fura, de nincs mit tenni: elkapták a szerelem névre hallgató halálos kórságot.
Na de miért halálos a szerelem? Mert lehet belőle viccet csinálni, azért mégiscsak a szerelem csinál ki minket. Minél komplexebb és invazívabb az érzelem, annál visszafordíthatatlanabb változásokat okoz a személyiségünkben. Talán azért sem akarja az emberiség felfedezni a szerelem ellenszerét, mert ha örökre kigyógyulnánk belőle, többé nem lennénk képesek a fejlődésre. Igen: a szerelem egyfajta katalizátor. E nélkül sokkal nehezebb és fájdalmasabb lenne megtanulni a másik ember felé fordulás művészetét. Az „én” határainak kiterjesztését, a horkolás elfogadását és a „szeretlek mert… szeretlek és kész” művészetét. Igaz: e nélkül nem lennének fájdalmas szakítások sem, nem ülnénk bárgyú fejjel a telefon mellett, azt várva, hogy megcsörrenjen; nem bénáznánk annyit, s nem bőgnénk tele a párnánk sarkát… De hát éppen ettől halálos a szerelem. Hogy tétje van. Hogy fájhat. Hogy egy kicsit bele kell pusztulni ahhoz, hogy jobban megismerjük önmagunkat és a másikat. Hogy maradandó nyomot hagyjon a személyiségünkön. Szóval akkor törvényszerű a pofára esés? Mindig elmúlik, és mindig fáj?
Már hallom is: Kösz, Zsebbarátnő, tényleg sikerült kedvet csinálnod a szerelemhez…” Ne vicceljetek velem! Szerintetek szkeptikus vagyok? Csak egy kicsit. Igazából soha nem lennénk szerelmesek, ha nem hinnénk abban, hogy mi majd megváltjuk a világot. Mi majd különlegesek leszünk. A mi szerelmünk soha nem múlhat el… és tudjátok mit? Néha működik a dolog. Biztosan Ti is hallottatok már olyan esetekről, akiknek sikerült. Lehet, hogy csak városi legendák, de azért jó hinni bennük. Maximum nem mi leszünk a szerencsés nyertesek. Vagy mégis?
Na, ez a „mégis” az oka annak, hogy a kutatók még nem kezdtek el gőzerővel dolgozni a halálos szerelem ellenszerén. Inkább belehalunk, mert hátha mi leszünk azok, akik túlélik. Ez van, gyerekek. Mert mi van, ha mégis mi leszünk a mázlisták? Olyan ez, mint a lottó: a szerencsejátéknak rég befellegzett volna, ha az emberek nem adnának pár piculányi esélyt a főnyereménynek. Sőt, néha van, hogy elviszik a sokmilliót… Akadnak, akik belebolondulnak az esélyek latolgatásába, akadnak, akik sosem lottóznak, csak ábrándoznak a nagy vagyonról. Olyanok is vannak, akik csak úgy véletlenül és mellékesen elviszik a főnyereményt… Hát, ilyen a szerelem. Néha, mintegy váratlanul belefutunk a tutiba. Legtöbbször persze nem történik velünk csoda. De mi van, ha mégis? Akkor nincs mese: boldogan élünk, míg meg nem halunk.
(Vagy sem.)