- Te mi lennél inkább? Vese vagy gyomor? – kérdezte orvostanhallgató barátnőm, aki "Hello Kidney!"-feliratos pólóban jár. (Vesepárti, mint sejthető...). - Attól függ, mi fáj jobban: a vesekő vagy a gyomorfekély? – vágtam rá logikusan továbbszőve az elmebajos beszélgetést, aztán elgondolkoztam, és arra jutottam: legszívesebben mégis inkább nyelv lennék. (Tényleg minden perverz asszociációtól mentesen.) Igen: a nyelv az jó dolog, hiszen nélküle nem érezhetnénk az izgalmas ízeket, sem a köpedelem dolgokat, melyek akár meg is mérgezhetnének. Nyelv híján nem csókolózhatnánk és egyebek, de sebaj, mert szerelmet sem vallhatnánk, ha nyelvetlenek lennénk… szóval a nyelv létszükséglet. És a legfontosabbat még nem is mondtam: nem pöröghetne a nyelvünk, nem nyelvelhetnénk vissza senkinek, sőt, a nyelvművelők is szegre akaszthatnák a tudományukat, s a nyelvtan órák is okafogyottakká válnának, ha hiányozna a nyelvünk. Érzéki és intellektuális egyben: egészen abszurd, hogy egy testrész olyan multifunkcionális legyen, akárcsak egy svájci bicska! (Oké: a dugóhúzó hiányzik róla.) Ehhez képest elég mostohán bánunk vele, nem? Olyan szegényke, mint egy idomított rabszolga: nyel és rág, nyal és nyel, nyekken és mukkan. Kutyaütő kajákat kóstol, palimadarakat puszilgat és szemétre való szavakat sziszeg… Miért tesszük ezt vele? Azaz magunkkal? Genetikusan vonzódunk vajon a selejthez?

Ott van például a szomszéd lány, aki randevúzott már maffiózóval (akinek a fél arcát leharapta a saját pittbullja), járt egy színésszel (aki impotens volt), egy olyan fickóval, aki megkérte a kezét (aztán másnap bejelentette, hogy inkább krisnatudatú szerzetes szeretne lenni), halálosan szerelmes volt egy fiúba (akiről kiderült, hogy több országban több feleséget tart). És ő csak csepp a tengerben. Mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki rendszerint bal kézzel nyúl a dolgok után. Ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor be kell ismernünk: azok az ismerőseink akár mi is lehetnénk. Csak tudjuk, hogy van ez: mások balfácánkodásáról jobban esik adomázgatnunk, mint a magunkéiról. Egy viszont fix: a selejt-faktor. Annyira törekszünk az első helyre, hogy sokszor utolsók (sem) leszünk.
 

Hogy miért akarunk a legjobbak lenni? Darwin óta minden kisiskolás tudja már: ha nem vagy elég gyors a büfénél, nem marad a túrós táskából. Ha nem futsz a busz után: lemaradsz. Az össznépi versenyzésnek a lét a tétje: ha a férfiak kis úszóbajnokai közül nem a legtalpraesettebb érne célba, akkor csupa életképtelen, kripli egyed lézengene a Földön. Ergo: a természetes szelekció a minőség forradalmáról szól. Aztán körülnézünk a világban, és azt kell látnunk: nem a megfelelő emberek ülnek a megfelelő helyen. Csupa elfuserált házaspár rohangál körülöttünk, csupa alkalmatlan vezető ül a volán mögött, csupa Taigetosz-pozitív milliomos… csoda, hogy megrendült a hitem a természetes szelekció elméletében?
Az emberiséget az a tévképzet kerítette hatalmába, hogy mindenkinek mindenből a legjobb jár. Jár a jólét, jár a jog, jár a biztonság, jár a szerelem, jár a demokrácia – amire a nagypapám csak annyit mondott volna: „Tudod, fiacskám, mi jár nekünk? A szánk. Az jár…” És milyen igaza volt! Hevesen érvelünk járandóságaink mellett, csak arra nem gondolunk: matematikailag megoldhatatlan feladatra vállalkozunk, ha az egész emberiséget fel akarjuk passzírozni a dobogó legfelső fokára. Ezért titkon azt gondoljuk: le van sajnálva az emberiség! Elég, ha mi megszerezzük azt, ami a jogos jussunk. Ha boldog állati létben tobzódnánk, itt kapcsolna turbó fokozatra a természetes szelekció. Sajnos az intellektus itt is belepiszkál a rendszerbe, s a két lábra emelkedett szörnyeteg ismét kijátssza a Természet Anya törvényét. Nehogy azt higgye bárki is, hogy ezzel megoldottuk a problémás feladványt! Mert a logikus következtetés az lenne, hogy míg az állatvilágban az a befutó, aki gyorsabban fut, addig köztünk az a nyerő, akinek sok az esze. Valóban? Akkor nyilván a columbiai diktátorok mind atomfizikusok is egyben, a drogbárók irodalmi fakultást végeztek summa cum laude, és a futball VB győztesei egytől egyig sakknagymesterek szabadidejükben, netán a szonett formai sajátságait kutatják.
Nem: egyszerűen nem így működnek a dolgaink. Hát akkor hogyan? Miért van az, hogy a legjobb helyett a selejtet sikerül kihalásznunk? Őszintén? Az emberek elég egyszerű masinák: vagy rutinból cselekszenek, vagy pedig próba-szerencse alapon kockáztatnak. A rutin egy átlagos közepesre elég. A rizikó pedig rendszerint bukáshoz vezet, s a legtöbben nem veszik a fáradságot, hogy az orrba vágás után addig kísérletezzenek az osztályozóvizsgákkal, míg sikerre nem viszik a tervezetet. Így aztán a biztonságosabb rutin mellett maradnak, azaz marad a közepes tanulmányi átlag az emberiség statisztikájában. Aki nem adja fel, és addig hajtja magát, míg végre sikerül a Nagy Álom, az a ritka kivétel. Persze mindnyájan ebbe a ’ritka kivétel’ kategóriába szeretnénk tartozni, de ébresztő! – krízishelyzetben a legtöbb ember a biztonságos átlagot választja. Nem gond. Hovatovább természetes. Hogy ne mondjam: átlagos. Az viszont biztos, hogy nem jár érte dobogós helyezés.
Amikor arról van szó, hogy milyen veszélyesek a nagyratörő vágyak, akkor Schopenhauer-t szokták idézni, de előcibálhatnánk Arany Jánost is, aki azt mondta: „Földi ember kevéssel beéri, vágyait, ha kevesebbre méri.” Nos, mi is ezt szoktuk tenni. Idővel alábbadjuk az igényeinket, ugyanis rájövünk: az élet igazságtalan, és nem mindig az kapja a legjobbnak járó díjat, aki tényleg meg is érdemli. Mert nemcsak az egyének szintjén zajlik a próba-szerencse alapú kísérletezés. Mintha az Univerzum is ugyanezt csinálná velünk… jótetteink elnyerik méltó büntetésüket, s olykor egy-egy alantas húzásunk diadalmi menetben emelkedik isteni magaslatokba. Ezek szerint mégsem működik a szelekció? Vagy nem úgy, ahogyan gondolnánk… Miért van az, hogy a gonoszság hosszú földi életre konzervál, s hogy a másokért magukat emésztők korán halnak? Miért ússzák meg a börtönt a nagyhalak, s miért hurcolják meg a kishalakat pár forint adóhátralék miatt?
De álljunk csak meg egy szóra! Hiszen ez NEM így működik! Mert ha szabályszerűen számíthatnánk arra, hogy az embereknél az erkölcsi érzék reciproka egyenlő a kiszelektálódási esélyekkel, akkor legalább tudnánk, mire számítsunk. De nem tudhatjuk, hiszen az a szabály, hogy nincsen szabály. Tendenciák akadnak. De szabályok?! Felejtős. Jobb híján együtt mormoljuk József Attilával: „Miért legyek én tisztességes?! Kiterítenek úgyis. / Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis…”
De persze nem is a tisztességről akart papolni a Zsebbarátnő, hanem a selejt sújtotta emberi létről. Mert nemcsak a csalódott szerelmesek nyalogatják sebeiket azon keseregve, hogy nekik mindig szemétládák jutnak. Van egy ismerősöm, aki mindig pocsék kaját fog ki, ha étteremben van. Még a sztenderd hamburgerből is sikerül kipécéznie az egyetlen elfuserált példányt, a pincér meg biztosan leönti sörrel, és mindünké közül csupán az ő bécsi szelete lesz ehetetlenül rágós, és ha még nyereg alatt puhítaná, sem menne sokra. Egy másik barátom is vonzza a bajt: a fejére esett egy antik csillár – az iskolai évnyitó ünnepélyen. (Amúgy ő volt a gólyák osztályfőnöke. Képzelhetitek, hogy a tanári tekintélyének kapásból annyi lett…). Vadonatúj autóját az első héten ellopták. Aztán rátaláltak a kocsira – valahol a szerb határ környékén – totálkárosan és pár golyóval a szélvédőjében… Vagy ez nem is selejt, hanem szimpla pech? De miért van az, hogy egyeseknek minden sikerül, míg másokat üldöznek a kellemetlen incidensek? Miért nincsen szabály erre sem? Talán mert a szabályokat mi alkotjuk. Ahol meg nem sikerül kimutatnunk semmiféle rendszert, ott tanácstalanul vakargatjuk a fejünket, és ráfogjuk az Univerzumra, Istenre, a Véletlenre vagy a körülményekre.
De mi van a saját kis elpuskázott választásainkkal? Azokat nem foghatjuk a körülményekre. Sokszor az a baj, hogy nem is tűnik fel, hogy rosszul választottunk. A próbafülkében még dögösnek tűnik az a kis szoknya, aztán csak később derül ki: inkább ribanc-gyanús. A randevún még királyfinak tűnnek a fiúk és királykisasszonynak a lányok, de a végén békává változnak a csókunktól. (Hogy a mesék miért állítják makacsul az ellenkező verziót, az abszolút rejtély!) Az a jópofa felső az első mosástól kifakul, az isteni marcipános szaloncukortól sugárban hányni kezdesz a karácsonyfa alatt, ja, és minden nyomtató kivétel nélkül bekrepál, amint lejárt a garancia. Minél nagyobb a választás tétje, annál nagyobb a rácseszés esélye. S mi rendszerint rá is cseszünk…
A bölcsek azt mondják: aludjunk egyet a dolgokra. Vagy kettőt. Vagy hármat. Vagy téli álmot. Merthogy amint elkap a harctéri láz, a józan eszünk kikapcsol. Engedelmeskedünk a tömegnyomásnak. A legjobb kell. És minél többen akarják megszerezni a legjobbnak vélt ezt-meg-azt, annál magasabbnak hisszük az ázsióját. Vagyis lebutítva a dolgokat nagyon úgy fest: olyanok vagyunk, mint az ovisok, akik a homokozóban a piros lapátért marakodnak, pedig van még huszonöt kék kislapát, de az senkit sem érdekel. A reklámok, a kampányok, sőt, az egész fogyasztói társadalom erre az alantas mechanizmusra épül. Hogy miért? Mert az emberi szelektálódás a szerzésre meg a magántulajdonra alapoz. A férfiak manapság azért csorgatják a nyálukat a nagymellű botsáskák után, mert ha sikerül kipecázni egy ilyen nőt, akkor ők lesznek a janik. Párezer esztendeje ugyanezért epekedtek ősapáink is a szintén nagymellű, ámde drabálisan nagyfenekű és disznóhasú asszonyokért. (Akkoriban ez volt a menő.) A régiek nem tűzpiros Ferrariról ábrándoztak, hanem egy tűzpattintó, delux kovakőről… Persze az ősnők sem voltak jobbak a mai lányoknál, csak még nem jöttek ki a női magazinok aktuális őspéldányai, melyekben bemutatták volna a korabeli trendeket és a mamutbőrből készült dizájnertatyókat… Összefoglalva: Darwin majmos elméletét mi sem bizonyítja jobban, hogy az emberek már a kezdetektől fogva majmolják egymást. Így gyakran bele sem gondolnak abba, hogy számukra talán nem az a legjobb, ami másnak maga a mennyország. Ha megkérdezed álmaid szerelméről az exét, az garantáltan pusztulatos pszichopataként fogja leírni. Lehet, hogy én sugárban hányok a marcipános szaloncukortól, de a barátnőm ettől még imádja. (Nem azt, ha hányok… mellesleg a zseléssel éppen fordított a helyzet. Egyszer megettem belőle nagyjából egy kilónyit egyetlen délután alatt… de ez nem tartozik a tárgyhoz.)
Talán azért választunk sokszor selejtet, mert nem hallgatunk a belső parancsra. Inkább birkulunk, mert az könnyebb, mint egyéniséggé válni. Pár dolog tekintetében ez rendben is volna. Na de mindenben?! Komolyan, kész ’klónok lázadása’ ez a világ! A tömegeket tömegtermeléssel etetik, és a kínai gépsorok nem éppen a high quality hívei. A sorozatgyártásba becsúsznak a selejtek, sőt, ha már itt tartunk: a Föld nevű bolygó lassan szemétteleppé lép elő. Nézz körül a lakásban, és húzd a strigulákat: mivel nem vagy elégedett? Melyik párna lukas, melyik pohár csorba, melyik ruhádat nem hordtad már hónapok óta (a télikabát nem számít!), melyik könyvet volt kár megvenned… és Jézusom! Csak a nappalimban annyi strigula akadt, mintha Champollion Rosetti-kövét akarnám házi barkácsmegoldásokkal lekoppintani! (Tudjátok, a hieroglifák megfejtőjéről beszélek! Nos, az én hieroglifáim arról árulkodnak, hogy legalább száz könyvet nem olvastam el, vagy ha igen: minek; hogy a kanapét rég ki kellett volna dobni, mert ha rácsüccsenek, rögtön összecsap, mint valami húsevő növény; a tengerparton összeharácsolt kagylók Budapesten tájidegenek; mellesleg van egy szekrény, amit ki sem merek nyitni, mert tudom, hogy sosem használt kézműves holmik zúdulnának rám; ja, és az összes gimnáziumi füzetem meg egyetemi jegyzetem is itt rontja a levegőt… habár ezek lassan múzeumi kincsnek minősülhetnek.)
Csak a Zsebbarátnő van ezzel így? Vagy másoknak is tele van vackokkal a vacka? Csak én érzem azt, hogy Selejtlandben él az emberiség? Netán túl sok Spenglert és Huizingát olvastam, és a kultúrpesszimista filozófia megülte a gyomromat, mint a marcipános szaloncukor? Nos, akárhogyan is: nem árt meggondolnunk, vajon a többségnek van-e mindig igaza. Bár, ahogy a graffiti mondja: „Tízmillió légy nem tévedhet: egyél Te is tehénszart!” (Szerintem inkább ne…, de minden csak ízlés dolga.)