Miért nem nyerő a papucshős?

 2009.09.15. 22:08

Egyes Számú Főszabály: A cipőszekrényem én vagyok.
Nem csoda, hogy a romantikus filmek és regények hősnői annyit molyolnak azon a kérdésen, hogy vajon a piros szatén platformcipő Manolo Blahniktól vagy a tűsarkú, piros Jimmy Choo illik-e jobban a randevú hangulatához. A valóság az, hogy egy átlagnőnek az életében nemhogy nem volt Manolo a lábán, de Jimmy Choo neve hallatára is sokaknak a sarki kínai étkezde jut eszébe. Valljuk be: a cipőink távolról sem olyan fényesek, mint a mesékben.
Az egész Hamupipőkével kezdődött. Ha nem jön a tündér-keresztanya, hogy a szurtos szolgálóból bájos hölgyet faragjon, akkor mi sem tanulmányoznánk elmerülten a magazinok „Ilyen volt – ilyen lett” rovatait. Ha nem találkozott volna Hamupipőke a királyfival, és út közben nem hagyta volna el fél pár cipőkéjét, akkor talán mi sem tartjuk presztízskérdésnek a lábbeli-dilit. Ám a mesék jöttek, láttak, győztek, mi meg észrevétlenül is olyanokká váltunk, mint a hiú mostohanővérek: illegetjük magunkat a tükör előtt, és megpróbáljuk besámfázni a lábunkat az akciósan is túl drága és túl kényelmetlen kígyóbőr-szandálba.

Ha belenézünk a cipőszekrényünkbe, és lelkiismeretes terepszemlét tartunk, akkor megállapíthatjuk: a legtöbb darab szörnyű kínokat okoz járás közben. Szokták mondani, hogy a szépségért szenvedni kell, de szerintem ezt csak a botkezű divattervezők találták ki. És bejött nekik!

Ugyan, miért is vettem meg mondjuk azt a magas szárú, rojtos velúrcsizmát, amit egyetlen egyszer hordtam csak, majd miután kibírhatatlan izomlázat kaptam tőle, a sutba vágtam. A manó se gondolta volna, hogy olyan merev az anyaga, mint egy járókeretnek!
Nézzük csak! Itt van a fekete-fehér pöttyös törpesarkú szandál. Bájos. Mintha az ötvenes évek Marilyn Monroe-jától kölcsönöztem volna. Sikkes. Kár, hogy feltöri a lábujjaimat. De csak ha meleg van! Ám mikor hordjon az ember szandált, ha nem meleg időben? Hordhatnám télen is: a terminátor-csizma helyett. Izomlázat nem kapnék, csak egy kiadós felfázást.

Nini! Ez a bordó lakkcipő még megvan? Kivételesen kényelmes darab, mégsem viseltem két alkalomnál többször, mert ahányszor csak léptem benne, zavarba ejtően szuszogó hangot adott ki. Márpedig egy cipőben lépni szokás…

A balerinacipőket hagyjuk. Babásak, édesek, még a lábujjakat sem nyomorítják össze úgy, hogy utána csak műtéti úton tudjuk levenni őket a lábunkról… de ha valaki megtanult magas sarkúban járni, az soha többé nem fogja élvezni a papírvékony talpakon tipegést.
Nincs királyi út! Vagy mégis? Kényelmes, nem töri a lábat, puha és oltalmazó! Igen, ez a papucs. Biztonságos kikötő a hullámos cipőtengeren! Fény az éjszakában! Ha egy fárasztó nap után lerúgjuk a kopogós topánkánkat, lábunk pedig úgy zsibbad, mintha hangyabolyban jártunk volna velük, egy dologra vágyunk: a papucsra!

Miért van akkor az, hogy egyetlen nő sem vágyik egy papucsra akkor, ha férfiakról beszélünk? Mi a baj a papucshősökkel?

Ha a cipőszekrényem én vagyok, akkor kedvenc lábbelim vajon az ideális férfi szimbóluma is? Ha a szegecsekkel kivert, fekete, térd fölötti csizmák az eseteim, akkor macsókra vadászom? Ha meg a piros patentciők, akkor mesebeli Piroskaként vonzom a farkasokat? Ez persze túlzás. De azért abban lehet valami, hogy hajlandóak vagyunk bármit megtenni a szépségért, a hosszú lábért, azért a pár centi pluszért. Ezért aztán szegény papucsunknak esélye sincsen a Kedvenc Lábbelik Versenyében, hiszen csak kényelmes, semmi több. Ugyanígy vannak ezzel szegény papucshőseink is. A csillagot is lehoznák nekünk az égről, a tenyerünkből esznek, és annyira, de annyira jóságosak, hogy arra szavak sincsenek. Mégsem ők álmaink cipői. Akarom mondani: fiúi.

Miért? Mit jelent egyáltalán a „papucshős” fogalma? Általánosságban azokat a férfiakat nevezzük így, akik félnek ellentmondani a párjuknak, ezért inkább rájuk hagynak mindent. „Igen drágám. Persze, hogy így lesz, drágám. Máris hozom a papucsodat, drágám.” Hogy mi a jó nekik ebben? Az, hogy nincs kockázata. Hatalmi játszmáról van szó, ahol a harcolni képtelen egyed eleve megadja magát. Jó kérdés: de hol van itt a híres férfiúi büszkeség? Nagyon egyszerű: a papucshős sosem ismer be semmit. Azt sem, hogy gyáva lenne. Ergo: a büszkesége nem sérül. Legalább is ezt hiszi szegény. Pedig nagyon is megalázó a helyzet: ha még az állatvilágban élnénk, ők lennének a falka szélén kódorgó, éppen ezért nagyon szolgálatkész egyedek. A civilizációban azonban nem mások, mint jófiúk. A jófiúságnak is megvannak az előnyei: senki sem kötekedik velük, nem kell magyarázkodni, sem lázadni.

Szóval a papucshős nem tudja magáról, hogy papucs. Ellenkezőleg! Jó kis ideológiákat gyárt, amivel megokolja tetteit. Olyasmiket mond, hogy az ő párjánál nincs is okosabb nő, érdemes megfogadni a szavait. Meg hogy éppen azt gondolta ő is, hogy le kellene vinni a szemetet. Vagy hogy nem is volt annyira fontos a focimeccs, amit meg akart nézni, sokkal értelmesebb dolog füvet nyírni helyette. Ezekből az ideológiákból egy egész nagy kupac összegyűlik az évek során, amit élethazugságnak szoktunk nevezni.

De milyenek is a papucsok? Először is tisztázzunk egy durva általánosítást: papucsból is van sokféle. Mamusz, flipflop, klumpa vagy lábmelegítő: kinek-kinek a saját ízlése szerint. És még nem beszéltünk a marabu-tollas csábpapucsról, a szandálszerű házicipőről, vagy a jó öreg strandpapucsról. Itt is vannak fokozatok.

Kétségkívül a legalsó szinten a mamuszok állnak. Ők a kabarétréfák papucsférjei, akik önmaguk karikatúrái. A bólogatójánosok, akikből a feleségük rendszerint bolondot csinál. Ők azok, akik nem veszik észre, ha megcsalják őket, vagy ha igen, még falaznak is a nőjüknek. A lényeg: kerülni a konfliktust.

Egy paraszthajszállal nívósabb csak a lábmelegítők kategóriája. Ismeri mindenki azokat a plüssállat-figurákat, amelyikekbe beledughatjuk a lábunkat. Kész is a morbid papucs: csak beletaposol a husky-kutyapár fejébe, jaj, de cuki! Általában gyerekek hordanak otthon efféle darabokat, de az infantilisabb felnőttek cipőszekrényében is lapul belőlük egy-egy pár. Ha ez a papucs férfi lenne, akkor úgy neveznénk: mama kedvence. A jófiú, aki soha nem vált önállóvá, a lelkében örök gyerek maradt, és nemhogy elviseli, de igényli is a női irányítást.

Aki klumpát visel, ismeri a fapapucsok hátrányát: szörnyű kemények. Beletörik az ember lába, mire hozzászokik a szokatlan talpazathoz. Papucshősök terén klumpa-kategóriások azok a fiúk, akik bár meghajtják fejüket a női akarat előtt, de magukban morognak, szitkozódnak, másoknak panaszkodnak, ám az engedelmességet nem adják fel. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Nos, ők csak ugatnak. Kemények, akár a fapapucs, de ugyan, ki ijed meg tőlük?

Mindenkinek volt már flipflop-szandálja. Van, aki vietnami papucsnak nevezi, vagy tanga-sarunak. Közös jellemzőjük, hogy veszettül csattognak járás közben, és fenemód bevágnak a nagylábujjak közébe. Nem egy elegáns viselet. Strandra, nyaralásra, bevásárláshoz éppen megfelel, de tizenéves kor fölött aggályos utcai viseletnek nevezni. A strandpapuccsal ugyanez a helyzet, azzal a megkötéssel, hogy azt már senki sem gondolja szalonképesnek városi használatra. Vannak olyan férfiak, akik bár nagyon kedvesek, nagyon rendesek, mégsem tudunk szégyenkezés nélkül megjelenni mellettük. Az ilyen helyzetben mindig valaminek a kompenzálásáról van szó a fiú részéről, és egy rossz kompromisszumról a női oldalról. Borítékoltan szétmennek ezek a párok, ám olykor képesek vagyunk hosszasan húzni a szakítást, mondván: „De hát olyan aranyos ez a fiú. Úgy ki lesz borulva! Meg különben is: hol találok még egy ilyen rendes embert? Hogy tíz centivel alacsonyabb és harminc kilóval több nálam? Ugyan már!” Na, ez a flipflop-fiú tipikus esete.

A papucs-piramis csúcsa minden kétséget kizáróan a csábpapucs és a majdnem-utcai-papucs. Akinek van bolyhos, rózsaszín, tűsarkú otthoni cipője, az biztos nem azért vette meg, mert annyira kényelmesnek tűnt. Ez csak kvázi-papucs. Annak tűnik, de mégsem az. Alkalmi cipő – otthonra. Hogy milyen alkalmakkor veszünk föl ilyesmit? Mikor hálószobai szexcicusnak akarunk öltözni. Márpedig a szexben nem szoktunk papucshősökről beszélni. Két esetben tehetünk kvázi-kivételt: mikor egy férfi zavarba ejtően gyöngéd és nőközpontú (bár ez ritkán szokott zavarni minket), vagy ha szerepjáték közben kibilincseljük a férfit az ágytámlához. Na jó: ez nem kötelező gyakorlat, de játékként megengedett. Amikor valaki nem csak játssza a megkötözést, azt nevezik szadistának. Aki meg hagyja, az mazochista, vagyis minősített szexpapucs.

A majdnem-utcai-cipő-de-mégsem-az áll talán a legközelebb egy egyenrangúnak nevezhető kapcsolathoz. Naná, hogy nem az. Itt is a domináns fél uralkodik, de nem az élet összes területén. Társaságban például nem kirívó a viselkedésük, és ezeken a fiúkon senki sem nevet a hátuk mögött. Viszont az feltűnő lehet, hogy mindig, mindenhova együtt mennek, és naponta többször felhívják egymást, még a mézeshetek után is. Ez persze lehet a lángoló szerelem jele is, amit csak az amatőrök kevernek össze az összenövés minősített eseteivel, ahol már nem a szerelem, hanem a megszokás, vagy az ellenőrzési vágy generálja a hívásokat.

Végére hagytam a fekete levest. Önmagunkat. Mert ha a cipőszekrényem én vagyok, akkor bizony az én hibám, ha papucshősöket halmozok fel a polcokon. Sajnálom, lányok, de ez van. Aki nem akar papucshőst faragni a párjából, annak vissza kell fognia magát. Mert mindnyájan hajlamosak vagyunk az elpapucsításra. Először csak egy pohár vizet kérünk, aztán jön a távirányító fölötti uralom átvétele, a Forma – 1 helyetti plazázások, és nincs megállás. Szegény fiúk pedig, akiket a lovagiasságra neveltek, és tőlünk is folyton azt hallják, hogy a rendes pasik már kihaltak, igyekeznek megfelelni az elvárásainknak. Lovagiasak, kedvesek és szeretetre méltók akarnak lenni, hogy elfogadjuk őket. Néha túllőnek a célon. Viszont mindig mi kezdjük. Ha nem lennénk boszorkányok, ők sem lennének papucsok. És hogy miért nem lázadnak fel? Mert szeretnek az istenadták, és félnek, hogy elveszítenek minket. Nem ördögi? Mert a végén azért szoktunk szegényeknek útilaput kötni a talpukra, mert meg akartak felelni a női igényeknek.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://zsebbaratno.blog.hu/api/trackback/id/tr971372030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Arwen72 2009.09.22. 21:06:31

Amit a Szerző leírt azzal maximálisan egyetértek.
Lányok egy jótanács akivel már játszani sőt igen játszadozni lehet na az nem igazi férfi.
Botlottam én is ilyenbe elégszer és állítom némelyik totál menthetetlen.
Egyébként ragozhatnám mert mi van ha egy dögös cipőhöz teljesen nem illő ruhát húz a leányzó?
Az élet azt mutatja,hogy szétmenés egy kt vaskos botránnyal tarkítva.(Szerzőnek hívószó szőkecicc.)

Arwen72 2009.09.25. 15:09:03

Hianyzik az a Vandor.:)

zsebbaratno 2009.09.26. 19:13:01

@Arwen72: Köszönöm Arwen! A számból vetted ki a szót! Ha valakivel játszadozni lehet, az már régen rossz! A játékosságot azonban megvédeném, hiszen játszani jó, nem? Egy férfi, na de egy nő se vegye magát véresen komolyan, mert a végén még paprikajancsivá válik! De ha mindketten hajlamosak a bohóckodásra olykor-olykor, vagy némi párnacsatára: az éppen olyan egészséges, mint néhanapján kényelmes cipőbe bújni a sok, lábtörő vacak után. A bohóc-csuka persze egészen más tészta... Éppen olyan gáz azzal járni, mint egy idétlen fickóval. :-)

Arwen72 2009.10.04. 00:25:23

Az együtt játék az egészen más tészta.
De valaki a másik fél játékszerévé válik hááááát....

zsebbaratno 2009.10.10. 09:38:53

@Arwen72: Pontosan, Arwen úrnő, a számból vetted ki a szót. Csak ezzel az a baj, hogy senki sem AKAR a másik fél játékszerévé válni, csak úgy észrevétlenül MEGTÖRTÉNIK vele a dolog. Igen: mindenki más látja rajta kívül, hogy a kapcsolat nem ideális, csak az érintett fél szenved üzemi vakságban. Vajon miért? Mikor játékszerré válunk, miért nem rúgkapálunk ellene? Talán élvezzük, hogy rongybabaként rángatnak? Nos, ennek is megvan az előnye. A rongybabának sosem kell gondolkoznia, sosem kell döntenie, és ha összepiszkolja is a ruháját, sosem az ő felelőssége. Kényelmes, ám agyatlan életmód. Van, akinek bejön. Nekem nem.

Cukota 2009.10.16. 12:22:50

@zsebbaratno: Én amondó vagyok, hogy inkább én játszadozzak a hapsikkal, mint ők velem. És ne jöjjön senki azzal, hogy ettől már rögtön ribanc vagyok, mert a történet nem erről szól! Az erőfölény nem erkölcsi kategória.

Arwen72 2009.10.19. 03:36:52

Nem kedves Cukota az erőfölény nem kérdés.:)
Mert ugye egy férfi az egyszerre egy dolgot
képes csinálni mi pedig négyet ötöt is.
Mindeközben még képesek vagyunk a kóbor lovagra
is figyelni.:)
süti beállítások módosítása