Egyes Számú Főszabály: A cipőszekrényem én vagyok.
Nem csoda, hogy a romantikus filmek és regények hősnői annyit molyolnak azon a kérdésen, hogy vajon a piros szatén platformcipő Manolo Blahniktól vagy a tűsarkú, piros Jimmy Choo illik-e jobban a randevú hangulatához. A valóság az, hogy egy átlagnőnek az életében nemhogy nem volt Manolo a lábán, de Jimmy Choo neve hallatára is sokaknak a sarki kínai étkezde jut eszébe. Valljuk be: a cipőink távolról sem olyan fényesek, mint a mesékben.
Az egész Hamupipőkével kezdődött. Ha nem jön a tündér-keresztanya, hogy a szurtos szolgálóból bájos hölgyet faragjon, akkor mi sem tanulmányoznánk elmerülten a magazinok „Ilyen volt – ilyen lett” rovatait. Ha nem találkozott volna Hamupipőke a királyfival, és út közben nem hagyta volna el fél pár cipőkéjét, akkor talán mi sem tartjuk presztízskérdésnek a lábbeli-dilit. Ám a mesék jöttek, láttak, győztek, mi meg észrevétlenül is olyanokká váltunk, mint a hiú mostohanővérek: illegetjük magunkat a tükör előtt, és megpróbáljuk besámfázni a lábunkat az akciósan is túl drága és túl kényelmetlen kígyóbőr-szandálba.

Ha belenézünk a cipőszekrényünkbe, és lelkiismeretes terepszemlét tartunk, akkor megállapíthatjuk: a legtöbb darab szörnyű kínokat okoz járás közben. Szokták mondani, hogy a szépségért szenvedni kell, de szerintem ezt csak a botkezű divattervezők találták ki. És bejött nekik!

Ugyan, miért is vettem meg mondjuk azt a magas szárú, rojtos velúrcsizmát, amit egyetlen egyszer hordtam csak, majd miután kibírhatatlan izomlázat kaptam tőle, a sutba vágtam. A manó se gondolta volna, hogy olyan merev az anyaga, mint egy járókeretnek!
Nézzük csak! Itt van a fekete-fehér pöttyös törpesarkú szandál. Bájos. Mintha az ötvenes évek Marilyn Monroe-jától kölcsönöztem volna. Sikkes. Kár, hogy feltöri a lábujjaimat. De csak ha meleg van! Ám mikor hordjon az ember szandált, ha nem meleg időben? Hordhatnám télen is: a terminátor-csizma helyett. Izomlázat nem kapnék, csak egy kiadós felfázást.

Nini! Ez a bordó lakkcipő még megvan? Kivételesen kényelmes darab, mégsem viseltem két alkalomnál többször, mert ahányszor csak léptem benne, zavarba ejtően szuszogó hangot adott ki. Márpedig egy cipőben lépni szokás…

A balerinacipőket hagyjuk. Babásak, édesek, még a lábujjakat sem nyomorítják össze úgy, hogy utána csak műtéti úton tudjuk levenni őket a lábunkról… de ha valaki megtanult magas sarkúban járni, az soha többé nem fogja élvezni a papírvékony talpakon tipegést.
Nincs királyi út! Vagy mégis? Kényelmes, nem töri a lábat, puha és oltalmazó! Igen, ez a papucs. Biztonságos kikötő a hullámos cipőtengeren! Fény az éjszakában! Ha egy fárasztó nap után lerúgjuk a kopogós topánkánkat, lábunk pedig úgy zsibbad, mintha hangyabolyban jártunk volna velük, egy dologra vágyunk: a papucsra!

Miért van akkor az, hogy egyetlen nő sem vágyik egy papucsra akkor, ha férfiakról beszélünk? Mi a baj a papucshősökkel?

Ha a cipőszekrényem én vagyok, akkor kedvenc lábbelim vajon az ideális férfi szimbóluma is? Ha a szegecsekkel kivert, fekete, térd fölötti csizmák az eseteim, akkor macsókra vadászom? Ha meg a piros patentciők, akkor mesebeli Piroskaként vonzom a farkasokat? Ez persze túlzás. De azért abban lehet valami, hogy hajlandóak vagyunk bármit megtenni a szépségért, a hosszú lábért, azért a pár centi pluszért. Ezért aztán szegény papucsunknak esélye sincsen a Kedvenc Lábbelik Versenyében, hiszen csak kényelmes, semmi több. Ugyanígy vannak ezzel szegény papucshőseink is. A csillagot is lehoznák nekünk az égről, a tenyerünkből esznek, és annyira, de annyira jóságosak, hogy arra szavak sincsenek. Mégsem ők álmaink cipői. Akarom mondani: fiúi.

Miért? Mit jelent egyáltalán a „papucshős” fogalma? Általánosságban azokat a férfiakat nevezzük így, akik félnek ellentmondani a párjuknak, ezért inkább rájuk hagynak mindent. „Igen drágám. Persze, hogy így lesz, drágám. Máris hozom a papucsodat, drágám.” Hogy mi a jó nekik ebben? Az, hogy nincs kockázata. Hatalmi játszmáról van szó, ahol a harcolni képtelen egyed eleve megadja magát. Jó kérdés: de hol van itt a híres férfiúi büszkeség? Nagyon egyszerű: a papucshős sosem ismer be semmit. Azt sem, hogy gyáva lenne. Ergo: a büszkesége nem sérül. Legalább is ezt hiszi szegény. Pedig nagyon is megalázó a helyzet: ha még az állatvilágban élnénk, ők lennének a falka szélén kódorgó, éppen ezért nagyon szolgálatkész egyedek. A civilizációban azonban nem mások, mint jófiúk. A jófiúságnak is megvannak az előnyei: senki sem kötekedik velük, nem kell magyarázkodni, sem lázadni.

Szóval a papucshős nem tudja magáról, hogy papucs. Ellenkezőleg! Jó kis ideológiákat gyárt, amivel megokolja tetteit. Olyasmiket mond, hogy az ő párjánál nincs is okosabb nő, érdemes megfogadni a szavait. Meg hogy éppen azt gondolta ő is, hogy le kellene vinni a szemetet. Vagy hogy nem is volt annyira fontos a focimeccs, amit meg akart nézni, sokkal értelmesebb dolog füvet nyírni helyette. Ezekből az ideológiákból egy egész nagy kupac összegyűlik az évek során, amit élethazugságnak szoktunk nevezni.

De milyenek is a papucsok? Először is tisztázzunk egy durva általánosítást: papucsból is van sokféle. Mamusz, flipflop, klumpa vagy lábmelegítő: kinek-kinek a saját ízlése szerint. És még nem beszéltünk a marabu-tollas csábpapucsról, a szandálszerű házicipőről, vagy a jó öreg strandpapucsról. Itt is vannak fokozatok.

Kétségkívül a legalsó szinten a mamuszok állnak. Ők a kabarétréfák papucsférjei, akik önmaguk karikatúrái. A bólogatójánosok, akikből a feleségük rendszerint bolondot csinál. Ők azok, akik nem veszik észre, ha megcsalják őket, vagy ha igen, még falaznak is a nőjüknek. A lényeg: kerülni a konfliktust.

Egy paraszthajszállal nívósabb csak a lábmelegítők kategóriája. Ismeri mindenki azokat a plüssállat-figurákat, amelyikekbe beledughatjuk a lábunkat. Kész is a morbid papucs: csak beletaposol a husky-kutyapár fejébe, jaj, de cuki! Általában gyerekek hordanak otthon efféle darabokat, de az infantilisabb felnőttek cipőszekrényében is lapul belőlük egy-egy pár. Ha ez a papucs férfi lenne, akkor úgy neveznénk: mama kedvence. A jófiú, aki soha nem vált önállóvá, a lelkében örök gyerek maradt, és nemhogy elviseli, de igényli is a női irányítást.

Aki klumpát visel, ismeri a fapapucsok hátrányát: szörnyű kemények. Beletörik az ember lába, mire hozzászokik a szokatlan talpazathoz. Papucshősök terén klumpa-kategóriások azok a fiúk, akik bár meghajtják fejüket a női akarat előtt, de magukban morognak, szitkozódnak, másoknak panaszkodnak, ám az engedelmességet nem adják fel. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Nos, ők csak ugatnak. Kemények, akár a fapapucs, de ugyan, ki ijed meg tőlük?

Mindenkinek volt már flipflop-szandálja. Van, aki vietnami papucsnak nevezi, vagy tanga-sarunak. Közös jellemzőjük, hogy veszettül csattognak járás közben, és fenemód bevágnak a nagylábujjak közébe. Nem egy elegáns viselet. Strandra, nyaralásra, bevásárláshoz éppen megfelel, de tizenéves kor fölött aggályos utcai viseletnek nevezni. A strandpapuccsal ugyanez a helyzet, azzal a megkötéssel, hogy azt már senki sem gondolja szalonképesnek városi használatra. Vannak olyan férfiak, akik bár nagyon kedvesek, nagyon rendesek, mégsem tudunk szégyenkezés nélkül megjelenni mellettük. Az ilyen helyzetben mindig valaminek a kompenzálásáról van szó a fiú részéről, és egy rossz kompromisszumról a női oldalról. Borítékoltan szétmennek ezek a párok, ám olykor képesek vagyunk hosszasan húzni a szakítást, mondván: „De hát olyan aranyos ez a fiú. Úgy ki lesz borulva! Meg különben is: hol találok még egy ilyen rendes embert? Hogy tíz centivel alacsonyabb és harminc kilóval több nálam? Ugyan már!” Na, ez a flipflop-fiú tipikus esete.

A papucs-piramis csúcsa minden kétséget kizáróan a csábpapucs és a majdnem-utcai-papucs. Akinek van bolyhos, rózsaszín, tűsarkú otthoni cipője, az biztos nem azért vette meg, mert annyira kényelmesnek tűnt. Ez csak kvázi-papucs. Annak tűnik, de mégsem az. Alkalmi cipő – otthonra. Hogy milyen alkalmakkor veszünk föl ilyesmit? Mikor hálószobai szexcicusnak akarunk öltözni. Márpedig a szexben nem szoktunk papucshősökről beszélni. Két esetben tehetünk kvázi-kivételt: mikor egy férfi zavarba ejtően gyöngéd és nőközpontú (bár ez ritkán szokott zavarni minket), vagy ha szerepjáték közben kibilincseljük a férfit az ágytámlához. Na jó: ez nem kötelező gyakorlat, de játékként megengedett. Amikor valaki nem csak játssza a megkötözést, azt nevezik szadistának. Aki meg hagyja, az mazochista, vagyis minősített szexpapucs.

A majdnem-utcai-cipő-de-mégsem-az áll talán a legközelebb egy egyenrangúnak nevezhető kapcsolathoz. Naná, hogy nem az. Itt is a domináns fél uralkodik, de nem az élet összes területén. Társaságban például nem kirívó a viselkedésük, és ezeken a fiúkon senki sem nevet a hátuk mögött. Viszont az feltűnő lehet, hogy mindig, mindenhova együtt mennek, és naponta többször felhívják egymást, még a mézeshetek után is. Ez persze lehet a lángoló szerelem jele is, amit csak az amatőrök kevernek össze az összenövés minősített eseteivel, ahol már nem a szerelem, hanem a megszokás, vagy az ellenőrzési vágy generálja a hívásokat.

Végére hagytam a fekete levest. Önmagunkat. Mert ha a cipőszekrényem én vagyok, akkor bizony az én hibám, ha papucshősöket halmozok fel a polcokon. Sajnálom, lányok, de ez van. Aki nem akar papucshőst faragni a párjából, annak vissza kell fognia magát. Mert mindnyájan hajlamosak vagyunk az elpapucsításra. Először csak egy pohár vizet kérünk, aztán jön a távirányító fölötti uralom átvétele, a Forma – 1 helyetti plazázások, és nincs megállás. Szegény fiúk pedig, akiket a lovagiasságra neveltek, és tőlünk is folyton azt hallják, hogy a rendes pasik már kihaltak, igyekeznek megfelelni az elvárásainknak. Lovagiasak, kedvesek és szeretetre méltók akarnak lenni, hogy elfogadjuk őket. Néha túllőnek a célon. Viszont mindig mi kezdjük. Ha nem lennénk boszorkányok, ők sem lennének papucsok. És hogy miért nem lázadnak fel? Mert szeretnek az istenadták, és félnek, hogy elveszítenek minket. Nem ördögi? Mert a végén azért szoktunk szegényeknek útilaput kötni a talpukra, mert meg akartak felelni a női igényeknek.