Mondjunk inkább tollforgatót, rendben? Író volt Kosztolányi meg Dosztojevszkij. Jómagam csak úgy irkálok. Irkálok, mióta az eszemet tudom, és ez pontosan így igaz: emlékeim előtti időkbe vész az, hogy megtanultam a betűket. Állítólag három éves lehettem, mikor véget nem érő sírások után sikerült kitalálni a csodaszert. Semmi cucli, semmi „Boribon, a játékmackó”, csak betű! Ez kellett nekem.
Kellett ez nekem?
Civil énem, aki írói álnév mögé rejtőzik (noha két klikkeléssel úgyis mindenki hozzáférhet az eredeti, vágatlan verzióhoz), nem szereti a nyilvánosságot. Éppen úgy utálja, ha rajonganak érte, mint amikor utálják. (Na jó: az utálat kicsit rosszabb.) Igazából nincs is mit mondani róla: egy átlagos nő – átlagos élettel. Olyan, mint bárki: reggel éppen úgy csörög a vekkere, mint másnak, és éppen úgy bosszankodik a félrealudt séró miatt. Vannak kollegái, akik megkínálják hamuban sült pogácsával, mások viszont a hátuk közepére kívánnák. A férfiakkal sosem tudja, hányadán álljon, viszont azzal mindig tisztában van, a barátnőinek hasonló esetben mit kellene tenniük… Ismerős? Ez akárki lehetne.
Ha mégis szeretsz szimatolni, szaglászni és pletykalapokat olvasni, tessék, egy kis csemege.

Leánykori név: „Na, de kislányom!”

Foglalkozás: tanárnősködés egy budai gimnáziumban

Kedvenc étel: sárgabarack-lekváros palacsinta

Kedvenc ital: igazi forrásvíz, mi lenne más? (Ha lenne túrabakancsom, talán gyakrabban volna részem a forrásból szürcsölés örömében. Sajnos túracipőm nincs, cserében viszont van rengeteg magas sarkúm, ami egyszer sem volt rajtam.)

Kedvenc író: Kosztolányi, Karinthy, Arany, Babits, Ady, Petőfi, Radnóti, Mikszáth, Csáth, Krúdy, Gárdonyi (József Attila lesérült)… a nemzeti tizenegy már kész is van, de a cserejátékosokat még össze sem írtam.

Életem regénye: Az időutazó felesége (Audrey Niffenegger), vagy ha jobban belegondolok inkább a Végtelen történet (Michael Ende). Esetleg egyik sem? Maradjak a jól bevált Világirodalom történeténél Szerb Antaltól?

Kedvenc sláger: botfülem van! (Ennek ellenére kétezer CD-vel élek együtt, de mentségemre legyen mondva: egyik sem az enyém.) Ha mindenképpen mondanom kell valamit, akkor a Mennyből az angyalt választom. Tudjátok: karácsonyillat, bejgliláz.

Legjobb nyaralás: mindegyik az volt! Még az is, amikor menet közben kitört rajtam a rubeola. Az orvosok szerint el szokott múlni két-három nap alatt. Nálam nem. A határőr nyilván azt hitte, hogy súlyosan bántalmaztak a kannibálok, olyan ronda volt a fejem a sok rákvörös kiütéstől.

A legkedvesebb tárgy, amitől soha nem válnál meg: Karola, a viharvert játékmackó. Soha, de soha nem aludt még házon kívül, nem olvasott hajnalig mellettem az ágyban, és a horkolásával sincsen gond.

A legkínosabb emlék: melyik is legyen? Mikor leütöttem véletlenül egy rockert a buszon? Vagy az ominózus „belehánytam a kabátzsebembe” – affér? Esetleg mikor egy ToiToi vécében a piszoárba ejtettem a retikülömet? Vaaagy…

Amit még sosem mondtál el senkinek: olyan nincs! Szószátyár vagyok. Vagy mégis van itt valami: köröz az FBI…

Kedvenc mesefilm: Kezdetben volt a Lolka és Bolka. A magasabbik fiúba még szerelmes is voltam. Aztán rájöttem, hogy a rajzfilmhősökkel nem lehet élőben találkozni. Így aztán jött az Időlabirintus.

Álomszínész: ez olyan sablonos! Tucatjával szaladgálnak jóképű nem-színészek is a világban, mi meg mindig a mozisztárokon lovaglunk. (Vagyis lovagolnánk…)

Amit majd a sírodra írnak: „Javított kiadásban a túloldalon megtekinthető.” (Miután már az összes jó szöveget lestoppolták mások, marad ez a verzió. Pedig sokkal jobb az „Élve eltemetve” vagy a „Csak a teste” – szöveg. Vagy, ha már választani lehet: a halhatatlanság sem lenne rossz.)

Ami gyerekkorodban szerettél volna lenni: operaénekes, de kiderült, hogy fahangom van. Aztán színésznő, de féltem, hogy ripacs lesz belőlem, ezért átpártoltam a festészethez. Aztán jött az orvos, az atomfizikus, a könyvillusztrátor és az ügyvéd. A végén pedig tanár lettem, és kiderült, hogy ez az igazi.