Olvastad már a könyvet? Tudod, az Életmentő zsebbarátnőt… Ha nem, akkor sipirc, szerezd be!

Aztán, ha elolvastad, biztos azt fogod kérdezni: ez a nő tényleg paradicsomot tömköd a szomszédok papucsába, és egy flakon Domestost hord a táskájában? Tényleg ezt gondolja a világról? És mindig ilyen lökött?
Hááát, ez bizony nem egyszerű dolog. Hadd magyarázzam meg, talán úgy könnyebb lesz megérteni, hogyan is működnek ezek a dolgok!

Bruce Willis-t megállítják a rendőrök gyorshajtásért, és kérik, igazolja személyazonosságát. Mit mond erre ő? Azt, hogy Bruce Willis, a fenébe is! Foglalkozása? - jön a következő kérdés a mezei közegtől, aki sosem jár moziba, de még tévéje sincsen, melyen a Die Hard sokadik ismétlését megnézhette volna. A válasz az, hogy színész vagyok, apafej. Jó, jó, de mit játszott? – akadékoskodik a hatóság embere, és Bruce Willis kénytelen felsorolni az összes világmegmentő alakítását…

Valahogy így vagyok ezzel most én is, noha világmegmentő szerepben sosem osztottak rám lapot, és Demi Moore-t sem vettem feleségül, ám a klisé azonos.
Három fogalom: író, szerző és „mesélő”, okosabb szóval élve narrátor. Egy és ugyanaz, mégis más. Épp fordítva, mint Isten, aki egy lényeg, három személyben (tudjátok: Atya, Fiú, Lélek…). Az író voltaképpen egy személy – három lényegben.
Vagyok én, aki konkrétan írok. Kezembe veszem a tollat – vagy a billentyűzetet, közben Túró Rudit majszolok, aztán elsietek tornázni, dolgozni, telefonálni. De közben írok is, hiszen író vagyok. Vagy inkább csak tollforgató/billentyűkoptató. Ebbe ne menjünk bele. Ennek az írónak van egy polgári, „civil” neve, és él, mint mindenki más. Ő Bruce Willis, akit igazoltatnak. Az egyszeri ember, aki gyorsan hajtott.

A szerző már más tészta: ő nemcsak leírja a szavakat, hanem kombinál is. Bizony, a szerző nem eszik Túró Rudit, vagy borítja ki a teáját. Ő csak „szerez”. Ez a szakmája. Úgy, mint Bruce Willis-nek a színészet.

De hiába imádtuk John McLaine-ként a filmvásznon, Bruce Willis nem azonos a hőssel, aki fél kézzel kioszt mindenkit a maga bárdolatlan módján, s bizony, megütné a bokáját, ha a rendőrnek az általa alakított figura nevét diktálná be a jegyzőkönyvbe. Egyszerűen a dolgok nem így működnek. McLaine egy szerep, akárcsak számomra a Zsebbarátnő. Testhezálló, szórakoztató, és szerethető, de nem én vagyok. 

Hogy ki vagyok én? Avagy a Túró Rudit eszegető billentyűkoptató? Erről szólnak a kulisszatitkok.