„Én nem értem ezeket a nőket! Meg vannak húzatva? – panaszkodott az egyik jóbarátom. – Ha étterembe megyünk, mindegyik salátát legel, akár egy kecske; szénsavmentes ásványvízben lubickol, mint egy ebihal; aztán a végén jön a desszert, és mintha hirtelen mind agyfaló zombikká változnának, akik kizárólag édességgel táplálkoznak. Hosszasan konzultálnak a pincérrel, mintha legalább is az atomnyilatkozatot akarnák aláírni, és gondterhelt arccal töprengenek, vajon banánhajót rendeljenek (mert abban sok a rostanyag), esetleg parfétortát (mert az kevésbé kalóriadús, mint a jégkrém), vagy kérjenek inkább somlói galuskát, hogy aztán egész este azon sopánkodjanak, amiért „bűnöztek”. Agyrém. Félre ne értsd: semmi bajom a desszerttel. Imádom, ha egy nő zabál. Ám könyörgöm: nem lehetne kihagyni a kötelező kertész-salátás rutint? Kezdjük egy rendes pacalpörkölttel, és szó se essék a kalóriákról. Komolyan: hervasztó, hogy minden szombat estémet paranoiás, evészavaros nőkkel kell töltenem. Nincs véletlenül egy facér barátnőd, aki nem számolja a kalóriákat?”
Eltűnődtem: facér barátnőm még csak-csak lenne, na de olyan, aki egészséges viszonyban áll a desszertekkel és salátákkal? Hmmm… azt hiszem, ez éppen olyan merész elképzelés, mint vízibicikliző eszkimókat keresni a Sarkkörön túl. Valami baj van ezzel a pocakkérdéssel. Miért viszolygunk betegesen a zsíroktól, és miért vonzódunk sóvárogva az édességekhez? Miért van annyi kövér ember, ha senki sem akar az lenni? És ha már itt tartunk: mikor vonzóan husi valaki, és mikor undorítóan hájas? Hol húzódik a határvonal az anorexiás csontkollekció, a teltkarcsú Marilyn Monroe és a szabadnapos ogre között?
Oké, kezdjük ott, hogy a Mikulás pocakos, mégis szeretjük. Kockás hassal már nem lenne ugyanaz. Viszont James Bondot sem tudnánk elképzelni csülökcsontot szopogatva, kinyúlt macinaciban, erőteljes sörhassal. A férfiaknál mintha nem számítana olyan sokat, hogy masszívak-e vagy kákabélűek. Különben is: a legtöbb fiú vékonydongájú kamaszkorában, aztán mind elkezd gyúrni, hogy pipaszárlábaikat izmos karokkal ellensúlyozzák, és úgy nézzenek ki, mint egy hormonkezelt szúnyogcsődör. Később persze mind megemberesednek, sőt, harmincas éveikre apuka-pocakot kezdenek ereszteni, de ez a nőket cseppet sem zavarja. Hiszen amíg egy férfi nem néz ki csüngőhasú disznónak, addig semmi gond: a stílus mindent visz. (Akadnak ugyan kivételek: a rengőtokájú sumo birkózók például rendszerint japán szupermodellekkel járnak. Ott ugyanis menő, ha a férfiak bálnazsírt eresztenek…)
De mi van a nőkkel? Mi végigfogyókúrázzuk az életünket, és mégsem vagyunk elégedettek az összképpel. Akármilyen emancipanci is legyen az ember lánya, csak hihetetlen lelkierővel tudja uralni a belékódolt énképzavart. Mindnyájan tudjuk: a csúnya, rossz civilizáció a ludas. És mielőtt elkezdenénk melltartókat égetni, és kihajítanánk a kozmetikusunk telefonszámát, gondoljuk át, miért olyan fontos az imázsunk? Még a legfiúsabb amazon is sokat ad a külsejére, ez tény. Rengeteg energiát felemészt, ha valaki NEM szeretne nőiesen kinézni. Hát, még ha Barbie-babává akar változni…! Szóval akár tetszik, akár nem, az imázs igenis meghatározó dolog. Sorry, de szeretünk szépek lenni. És nem, ezt nem kenhetjük a férfiakra, ugyanis nem miattuk válogatunk olyan sokáig a nappali arckrémek között, nem értük koplalunk és nem a fiúk bűne, hogy annyit költünk ruhára. (Ők többnyire észre sem veszik, mi van rajtunk, hacsak nem húzunk magunkra kukászsákot, illetve ha elég mély a dekoltázsunk.) Hogy miért foglalkoznak a nők annyit a külsejükkel? A válasz egyszerű. Épp azért szeretünk öltözködni, sminkelni, egyszer elegáns, máskor sportos szerelésbe bújni, amiért kislányként ki sem lehetett venni a kezünkből az öltöztetős babánkat vagy az aktuális plüssmackónkat. Fésülgettük, csinosítgattuk, elképzeltük, hogy bálba megy, mint Hamucipőke… szóval játszottunk. Most is ezt tesszük: játszunk. Azt játsszuk, hogy szépek vagyunk, mint Csipkerózsika; csillog a hajunk, mint Hófehérkének, és közben aggodalmaskodva sandítunk tükreinkbe, akárcsak a gonosz mostoha: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?” És persze az a fránya tükör mindig azt válaszolja: „Szép vagy, szép vagy, szép királynő, de Scarlett Johansson százszor szebb nálad.” Csoda, hogy komplexusaink lesznek?
Mert hiába írják le ezerszer is a divatlapok, mennyire szexi hurkái vannak Scarlettnek, mi akárhogyan is gúvasztjuk a szemünket, csak egy bosszantóan karcsú, tökéletes bőrű nőt látunk. Nincsen ott semmi pocak! Ehhez képest a tükrünkbe pillantva hervasztó látvány fogad, s mi máris megfogadjuk: holnaptól fogyókúrázunk meg minden.
A pszichológusok persze megtalálták a bölcsek kövét: fogadjuk el önmagunkat. Kösz szépen! Ezzel mi is tisztában vagyunk: akik szeretnek, azoknak nem számít az a pár kiló plusz, ugyanis nem a testtömeg-indexünk miatt zártak minket a szívünkbe. Mégis ott motoszkál bennünk a kisördög: nincsen ez így rendben. Le kell fogynunk és kész. Ezzel be is léptünk abba az ördögi körbe, melyből csak egy idegösszeomlással lehet kiszállnunk.
Akkor most zabáljunk nyakló nélkül? Hízzunk teljes lelki nyugalommal hegyomlássá? Na, nem! Az a másik véglet. Az extra méretű ruhák éppen olyan komplexusokat okoznak, mint az XS-es méretűek. Két felesleges kiló: nőies. Öt felesleges kiló: természetes. Tíz felesleges kiló: véleményes. Húsz felesleges kiló: veszedelmes. Mert képzeld csak magad elé! Ez annyi, mint húsz kocka disznózsír… húsz doboz gyümölcslé, kétszáz tábla csokoládé. Durva. Vajon miért cipeli ezt valaki magán? Egy lélekbúvár nyilván disszertálhatna a kórosan kövér emberek lélektanából, de mindenki csak az anorexiásokkal meg az önhánytatókkal van elfoglalva.
Akkor most mi a teendő?
A Zsebbarátnő azt ajánlja: először is abba kell hagyni az örökös sopánkodást. Ha zavar az, amit a tükrünk mutat: tehetünk ellene. Ha nem zavar: akkor sem árt csínján bánni azokkal a szalámis zsömlékkel. Egy valamit viszont sose kockáztassunk: a nyilvános nyafogást. Otthon, a fürdőszobai mérlegen állva agonizálhatunk. Kipanaszkodhatjuk magunkat a barátnőinknek, és összefirkálhatjuk a botsáska szupermodellek fotóit kedvenc magazinunkban. Számolhatjuk a kalóriákat, ha kedvünk tartja, sőt, titokban akár zsíros kenyeret is falhatunk. Egyet viszont sose tegyünk: ne traktáljuk a férfiakat azzal, hogy milyen pocsékul nézünk ki. Ne jöjjünk a diétánkkal egy puccos randevún, és ne cseréljünk fogyókúrás recepteket a munkahelyünkön. Ne stresszeljük a fiúnkat a narancsbőrünkkel, és ne méricskéljük a pocakunkat a kirakatok ablaküvegében. Pár kiló pluszt senki sem vesz rajtad észre, csak ha telekürtölöd vele a várost. Szóval legyél szép és tartsd a szád. Még akkor is, ha nem érzed magad csúcsformában. Ugyanis a pocakok és a pacákok nem férnek meg egy csárdában.
