Most komolyan: tényleg minden nő eszelősen férjhez akar menni? Mániákusan és megszállottan a fehér ruhára hajt mindenki? Vajon igaz a mítosz, hogy a lányok már ovis koruk óta az emeletes marcipántortát tervezgetik, és azért leskelődnek a fiúvécénél nevetgélve, mert férjjelöltekre vadásznak? Tényleg attól kell paráznia minden hímneműnek, hogy a nők egy óvatlan pillanatban ráveszik őket minden férfi rémálmára: a násznép előtti salsa-bemutatóra? Ki terjeszti ezt a mendemondát? Mi ez az egész „esküvői harang” paranoia? Te is kíváncsi vagy rá? Akkor kérdezd a Zsebbarátnőt!

Oké, fiúk: mindenkit megnyugtatok, hogy a legtöbb lánynak esze ágában sincsen férjhez menni az első randevú után. Persze az mindenkinek jól esik, ha felhívjátok, vagy dobtok egy sms-t, de nyugi: ez még nem lánykérés. Sőt, még csak nem is elköteleződés. Vagyis ellazulhattok: senki sem akar a nyakatokba akaszkodni – legalább is egy darabig biztosan nem. Aki mégis, az vagy pszichopata, vagy tévedett veletek kapcsolatban. Ez a malőr persze elég gyakran megesik, ugyanis a játékszabályok nem egészen világosak. Az élet minden más területén szerződést kötnek a felek, és még egy zacskó szotyoláról is számlát kapunk a trafikban, de a szívünkre nem köthetünk veszélyességi pótlékot. Kár.
Akár örök szerelemre vágyunk, akár futó románcra, rögzíteni kellene, mit akar az egyik fél, és mit a másik. Bezzeg az állásinterjúknál világos, milyen állás betöltését célozza meg a jelentkező. Szívügyekben is be kellene vezetni ezeket a módszereket, hogy egyik fiú se hihesse a nőket házasságvadászoknak, és egyetlen nőnek se kelljen átkozódnia: „minden pasas disznó!”

Hogy milyen státuszokat lehet betölteniük a nőknek egy férfi életében? Lehetnek barátnők, szeretők vagy ad-hoc nők. Hogy mi a különbség? Az egyik kapcsolat, a másik viszony, a harmadik pedig gyakran csak iszony. (Kivétel a kivétel.)

Olyan ez, mint az ásványvíz, a portói bor és a csokilikőr közti különbség. Ha netán a sivatagba enne a fene, biztosan nem portóira vagy Bailey’s-re sóvárognál, hiszen a tiszta víz mindennek az alapja. De ki az, aki egy buliban csapvizet kortyolgat?! Sok nő azt reméli, hogy megtalálta élete szerelmét, holott a másik csak egy kis nassra vágyott. Ilyenkor a minősített szívtörés esete forog fenn.
Még mindig nem világos, hogy mi a különbség a három státusz között? Oké, nézzük a recepteket!

A barátnőséghez vegyél egy nagy kupac érzelmet, dupla adag kötődést, két púpozott kanál lelkivilágot, egy csipet egyéniséget, ízlés szerint fűszerezd az egészet szenvedéllyel. Mindezt süsd jó ropogósra a biztonság tűzhelyében. Hogy mi sül ki belőle? Csak rajtad múlik, de ez az, amivel jól lehet lakni reggelire, ebédre és vacsorára is. Szóval olyasmi, mint a mindennapi kenyér. Ezt nevezik szerelemnek.

A szeretőség egészen más tészta. (És a félreértések elkerülése végett: ez nem feltétlenül arról szól, hogy valaki  mellékutakon jár, és suttyomban beslisszol egy titokzatos férfi / vagy nő lakására. Ó, nem! Az összes olyan viszony ide tartozik, ahol a testnek nagyobb a szerepe, mint a léleké.) A szeretőknek szükségük van egy nagy adag szenvedélyre, dupla adag rugalmasságra, két púpozott kanál egyéniségre és persze némi lélekre, na meg egy csipet gátlástalanságra. A feleknek az így kapott masszát ízlés szerint fűszerezniük lehet kötődéssel, ami általában a körülmények miatt hiánycikk. A pikáns végeredményt románcnak nevezi a köznyelv.

S hogy mi a helyzet az ad-hoc nőkkel? A recept kínosan egyszerű: vegyél egy nagy adag izgalmat, egy púpozott kanál vonzalmat, kis egyéniséget s egy (vagy két) darab adandó alkalmat. Slussz. Olyan, mint a fagyalt: hamar olvad, és nem lehet vele jóllakni. Ha valaki ennek tudatában jelentkezik a státuszt betöltésére, az biztos abban: itt sosem fognak megkondulni az esküvői harangok. Csak hát a nők leggyakrabban nem is sejtik, hogy csak desszertként szerepeltek egy menüsoron… Ilyenkor üt be a krach, és hiszik azt a fiúk: az őrült nők feleségül akarnak menni hozzájuk. Pedig csak arról van szó, hogy nem volt világosan meghirdetve az álláspályázat.

Mert, mint már mondtam: nem az esküvő a fő cél. „Csupán” a boldogság… És a legtöbb nőt (és férfit) az teszi boldoggá, ha kötődhet valakihez. Ezért élünk városokban letelepedve, s nem hordákban kószálva. Ezért van civilizációnk, s nem mamutvadászokként kalandozunk. Persze az is igaz: ahány ember, annyiféle, s biztosan találkozott már mindenki olyan férfiakkal és nőkkel is, akik a szabadságot választották a kötődés helyett. Ez nagyon romantikusan hangzik, de a valóságban nem fest olyan jól a dolog, mint a XIX. századi regényekben… Ugyanis az a szomorú helyzet, hogy sosem lehetünk teljesen szabadok. Aki menekül a párkapcsolat kötöttségeitől, az majd szembetalálkozik a munkahely, a társadalom vagy a lepattant társasház kötelmeivel, s valljuk be: ezeknél sokkal jobb egy olyasvalakihez kötődni, akit szeretünk, mint mondjuk, a flúgos közös képviselő rigolyáihoz… Az izgalom persze jó dolog. Fontos dolog. De aki az ad-hoc kalandozástól várja az izgalmakat, az bizony csalódik. Hogy mit tartunk inspirálónak és különlegesnek, az rajtunk múlik. Minden fejben dől el, s nem odakintről jön a varázslatos megoldás. Szóval akár kalandor vagy, akár biztonsági játékos: élhetsz izgalmas életet. Rajtad múlik.

Esküvői harangok? Igen, ez is benne van a pakliban. Mert a lelkünk mélyén nem akarunk ad-hoc nők lenni, de még a szeretők sem igazán. Persze ez nem jelenti azt, hogy a barátnőségre vagy a menyasszonytáncra hajtunk. A titok borzasztóan egyszerű: bárki, bármibe is menjen bele, igazából KÜLÖNLEGES szeretne lenni. És ki ne érezné magát különlegesnek az esküvőjén? Akkor valakinek a szemében egészen speciálisnak számítunk. De álljunk csak meg! Ha egészen különlegesek és speciálisak a menyasszonyok, miért akar szinte mind ugyanúgy viselkedni? Miért kell a legtöbb lánynak a habcsók-jelmez, miért akar mindenki sok száz ember előtt bevonulni, és miért, ó, ugyan miért kell a flancos meghívó, a puccos állófogadás vagy a hajnalig tartó dínom-dánom? Miért játszik a karzatnak a legtöbb ember? Miért nem elégszenek meg nők „csupán” azzal, hogy különlegesek és boldogok?

Nos, ez az, amitől a fiúk sikítófrászt kapnának, ha nőből volnának. Így inkább üveges szemekkel bámulják a tévét, miközben szívük szerelme az ültetőkártyákról és lufidekorációkról karattyol, és magukban arra gondolnak: de jó is lenne részegen Las Vegasban házasodni… Mert az esküvővel semmi gond: a legtöbb férfi (életében egyszer biztos) szeretné kipróbálni a dolgot. Ám ha gyors közvélemény-kutatást tartunk, kiderül: álmaik esküvőjén nem kell csúszós, fényes lakkcipőben szambázniuk; nem kell ismeretlen harmad-unokatestvérekkel bájcsevejt folytatniuk; nem kell atlaszselyem mellénybe bújniuk; és nem kell kezelniük menyasszonyuk heveny idegösszeomlását, csak mert nem érkezett meg az autó orrára való virágcsokor.

Az esküvői vészharangok tehát joggal szólalnak meg a férfiak fejében. Néhányan persze túlzásba viszik az elköteleződési pánikot, de ha megkérdezzük őket, milyennek képzelik el az életüket negyven évesen, a legtöbben azt válaszolják: „ó, hát lesz két gyerekem, egy jó kocsim, öröklakásom, na meg egy feleségem, aki nem hisztizik, ha péntekenként összejövünk a haverokkal.” Vagyis van remény azoknak a lányoknak is, akik öklömnyi jegygyűrűre pályáznak. És mi van, ha álmaink férfija olyan madár, hogy nem hagyja magát meggyűrűzni? Nos, annál senki se próbáljon a barátnői posztra pályázni, és itt legokosabb elfelejteni a menyecskeruhákat. Marad a másik két státusz – vagy a szakítás. Ilyen egyszerű. Mindenki maga dönt.

Ami meg az esküvőt illeti: ha nem parázol miatta, egy szép napon úgyis beköszönt. A statisztikák legalább is ezt mutatják. (Na meg azt, hogy a házasságok fele válással végződik. De hogy mi a titka az örök boldogságnak, arról majd legközelebb.)