Ó, ezt éppen a Zsebbarátnőtől kérditek?! Tőle, a hírhedt álmodozótól? Jó helyen jártok! Tessék befáradni első osztályú rémálmaim meghitt családi körébe! Ismeritek azt, milyen sikítva arra ébredni, hogy egy tigris ugrott az ágyadra? Mindig tigris. Sosem egy édes plüssmacska, bojtosfarkú selyemmajom, netán hullámos törpepapagáj! Nem: ha rémálom, akkor kizárólag csak egy bengáli tigris ugorhat rám az ablakon keresztül, egyenesen az ágyamba. Vajon mit mondana erről Dr. Freud? (Alighanem semmit, ugyanis már elég régóta halott.) Aztán ott vannak azok az álmok, amikor sorra potyognak ki a fogaim, s mikor már úgy nézek ki, mint egy napon töppedt múmia (fogszabályzó nélkül), kétségbeesetten arra gondolok: épp itt az ideje a rendes, évi fogorvosi ellenőrzésnek. Sajnos azonban hiába minden: az ilyen rémálmoknak semmi köze sincsen a szájsebészekhez. Akkor mitévők legyünk, ha ránk törnek a lidércnyomások? Menjünk pszichoanalízisbe? Ugyan! Gyerünk inkább a Zsebbarátnőhöz! Mint mondtam: az álmok terén profi vagyok.

Hogy Te sosem álmodsz?! Ez édes. Akkor mivel múlatod az ágyban töltött időt? Hát persze, hogy alvással (is)! És igen: légy erős. Aki alszik, az álmodik. Legfeljebb elfelejti az egészet, ami a legbiztosabb jele annak, hogy nem gyötrik rémálmok. A pocsékságokra ugyanis mindig felriadunk. Ehhez képest a kellemes, jóízű alvás után csak értetlenül csóváljuk a fejünket, ugyanis furcsa módon az álmunkban hallott vicc cseppet sem humoros, mikor józan fejjel visszagondolunk rá. Éjszaka szőtt, nagyszabású terveink és találmányaink röhejesen egyszerűnek tűnnek, mikor ébren vagyunk. Nem értjük, hogy tehetett boldoggá egy álombéli csók azzal az Avatarból szalajtott kék fickóval, aki félidőben mellesleg átalakult Törpapává… Szóval mikor odaát vagyunk, az élet sokkal egyszerűbb és boldogabb. Ideát, az ébrenlét józan reflektora mellett elhomályosulnak álombéli, boldog pillanataink, és hamarosan fel sem tudjuk idézni, miért keltünk ki ma az ágyból olyan derűsen. Ha viszont lidércnyomásos éjszakánk volt: igazoltan lesz ballábas a napunk, s azon kapjuk magunkat, hogy a munkahelyünkön mindenkit azzal traktálunk, milyen érzés volt egy orkokkal telizsúfolt metrószerelvény után futni – egy szál bugyiban. Aztán hiába magyarázkodunk, hogy ez csak álom volt, semmi több, mégis úgy néznek ránk, mint az ufókra.

Pedig az álmainkról igenis beszélni kell – csak nem mindegy, hol. Vannak, akik egyenesen naplót vezetnek arról, hogy aznap éjjel mi történt velük, aztán gondosan kielemzik a szabályszerűségeket. Vagyis ha rendszeresen azt álmodod, hogy egy hatalmas, pepperonis pizza üldöz, akkor sürgősen át kell szoknod a kínai kajára, vagy el kell töprengened: miért gyötör ennyire a pizza gondolata? Talán nyomaszt, hogy még sosem jártál Olaszországban? Esetleg gyerekkorodban teleszórták a pizzádat pepperonival egy pizsamabuliban? Bármi megtörténhet – főleg álmunkban. A helyzetet meg csak bonyolítja, hogy minden álombéli szereplő – mi magunk vagyunk. Ha tehát álmunkban a szüleink cikisen viselkednek, akkor könnyen előfordulhat, hogy az ébren töltött mindennapokban éppenséggel mi viselkedünk cikisen. A tudatalattink ezernyi trükkös jelzéssel próbálja megértetni velünk, hogy valami bibi van az életünkkel, ezért aztán a lehető legváltozatosabb rémálmokat fundálja ki, s addig nem hagy békén, míg a dolog végére nem járunk.
Mondok egy példát: ha például álmomban elkezdenek kipotyogni a fogaim, már rájöttem, mi baja van a tudatalattimnak. Rendszerint valami változás áll a küszöbön, s a lelkem mélyén lakó kis barbár ettől szorongani kezd, amit foghullatással ad tudtomra. Vagy ott vannak a „rossz felé megy a busz”-típusú álmok, mikor hiába szállok a megfelelő járatra, az mégis őrült tempóban vágtat velem – egy ismeretlen irányba. Nem kell pszichiáternek lenni ahhoz, hogy feltörjem a kódot: „Valami nem stimmel! Hahó! Célt tévesztettél!” – kiabál a tudatalattim.
Van olyan ismerősöm, aki lidércnyomásai során hiába akar átfurakodni egy szűk folyósón, s a falak mintha összezárultak volna körülötte. Ez egyesek szerint a születési traumánk homályos emléke, mert minden embert megvisel a fény felé vezető szűk alagút élménye, de a barátnőm szerint csak olyankor jön elő ez az álom, ha aznap túl sokat játszott a térbeli tetrisszel… Nos, igen. Van, hogy csak a szimpla mindennapjainkat kutyulja össze a fejünkben lakó mozigépész.

Aztán vannak jóslóálmok is. Na, ezek tényleg nem tudom, hogyan működnek, de már velem is előfordult, hogy fél évvel egy autóbaleset előtt megálmodtam a karambol dátumát; s mikor gonosz boszorkaként álmomban kitéptem egy fiú szívét, aki addig makkegészséges volt ugyan, de másnap valóban megállapították róla az orvosok, hogy szívbeteg, akkor tényleg elgondolkodtam: ezek puszta véletlenek? Talán csak a nagy számok törvénye működik ilyenkor, s életünk több százezer álmából némelyik nagy eséllyel válik valóra? Ha ez így van, akkor csak remélni merem, hogy a sors nem a „sellővé változom”- vagy a „felgyullad a ház”-típusú álmokat valósítja majd meg.

És ezek csak a rémálmok… a vágyálmokról még nem is beszéltünk. Szerencsére a fantáziánk kifogyhatatlanul bőséges. Van, hogy elérhetetlennek tűnő ideáljainkkal randevúzunk álmunkban; van, hogy képesek vagyunk repülni; előfordul, hogy olyan könnyűnek érezzük magunkat, hogy csak úgy szökellünk járás közben; s gyakran csodálatos tájakat látunk. Léggömbök után kapkodunk, melyek ajándékokat szállítanak, és mindig sikerül is elérnünk őket; az alakunk pedig tökéletes, és nem jövünk zavarba, ha mindenki minket bámul. Egyszerűen az is előfordul, hogy semmi különös sem történik az álmainkban, de mégis minden csodálatos. Szorongatjuk az ajándékba kapott, gigászi csokimalacot, és reggel kétségbe esetten kapkodunk utána, de már megint semmivé foszlott az egész. Aztán visszaszunyókálunk, ám a reklám után sosem folytatódnak a belső mozink filmkockái. Vagy mégis?
Lehet, hogy tulajdonképpen az egész életünk egy jó hosszú álom? Ki dönti el, mi a valóság? Nem vagyunk-e ugyanazok „ideát” és „odaát” is? Ha ébren vagyunk, néha nem lidércnyomásosabb-e az életünk, mint mikor alszunk? De tényleg: nem ugyanolyan valóságos az álmaink világa, mint az ébrenlété? Minden csak nézőpont kérdése. De ha jól akarsz aludni, akkor ne gondolkodj ezen lefekvés előtt! Inkább számolgasd szépen a báránykákat, és álmodj szépeket! Aztán, ha felébredtél, mesélj el szépen mindent a Zsebbarátnődnek, jó?