Ahogy Micimackó mondaná: „Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Soha sincs jó idő.” Csatlakozom a csekélyértelmű medvebocshoz, mert úgy tűnik, nekem való klíma csupán egy messzi-messzi galaxisban volna, talán az Endor bolygón. (Ott éltek az evokok, vagy az valami egészen más? Tudjátok: a Csillagok háborújára gondolok, meg azokra a túldoppingolt koalamackókra.) Ezzel persze nem vagyok egyedül: a fázós, téli reggeleken, mikor prémvadásznak öltözve merészkedünk csak ki a csúszós utcákra, arról ábrándozunk, de jó is lenne szandálban szaladgálni. Aztán hipp-hopp! – előkerülnek lassan a szandálok, s elkezdünk a miatt nyavalyogni, hogy miért is van ennyire nagy hőség. Igen: hőség van. Valakit ez meglep? Nyár van, az ég szerelmére! Nyár! Betűzzem? Mondjam vagy mutassam? Emberek: erre vártunk egész télen! Bár néha magunk sem értjük, miért… Miért is? Mert egész gyerekkorunkban ezt vártuk. A vakáció utáni sóvárgásunk kamaszként sem csillapult, s hogy az egyetemi évek vizsgadrukkos időszakai után mennyire jó kiereszteni a fáradt gőzt, arról már ne is beszéljünk. Egyszóval hosszú évek munkája van abban, hogy zsigerileg bizseregni kezdjünk, ha szóba kerülnek a nyári tervek. Pedig mindenki tudja: utazni igazából ősszel vagy tavasszal a legjobb, nem pedig az agyszikkasztó kánikulában. De józanész ide vagy oda, ősi ösztöneink akkor is a júliusi vakációra szavaznak, ha már kikerültünk az iskolapadból. Nyaralni nyáron kell, és kész! Mindegy, hogy Szicília aszfaltútjain tócsává olvad a flipflop-papucsunk; nem érdekes, ha Görögországban pecsenyére sülünk sok más honfitársunk társaságában; ott egye a penész a piramisok árnyékában ránk tapadó legyeket – hiszen nyáron az a dolgunk, hogy panaszkodjunk a hőségre, s közben buzgón élvezzük az életet. Vagy nem?

Mert mégis: mit eszünk a nyári forróságon? Mi a jobb: hóembert építeni, vagy térdig lógó nyelvvel vánszorogni egyik légkondicionált helyiségtől a másikig? Mit szeretsz jobban: a karácsonyt várni, vagy egy markáns hidegfrontot? Bejgli vagy csoki fagyi? Ha a Zsebbarátnő a józaneszére hallgatna: ezerszer is bejgli, ezerszer is karácsony, ezerszer is hóesés. Ám ha a szívemre fülelek, akkor csak azért is nyár, csak azért is szabadság és szerelem – még ha közben tócsává olvadunk is.
A költők többnyire az ősz lelkes pártfogói. Természetes, hiszen az elmúlás rezignált hangulata sokkal jobban illik a poétákhoz, semmint a barbár nyári verőfény. Bizony: a nyár nagyon pogány, nagyon életteli, nagyon ösztönös és nagyon veszedelmes évszak. Aki olvasta Thomas Manntól a Márió és a varázslót, tudja, miről beszélek. (Aki nem olvasta, az meg sürgősen olvassa el, hiszen a mű tömör, de zseniális is egyben.) Oké: legtöbbünknek kevés sansza van arra, hogy egy hipnotizőrrel fusson össze (ami valljuk be: mázli), de hogy másképpen veszítsük el az ítélőképességünket a nagy melegben, nos, annak meglehetősen gömbölyű az esélye.
Vegyük csak például az öltözködést! Elég, ha kiülünk az erkélyre, s tíz percen keresztül figyeljük a járókelőket, máris bizonyítékot kaptunk arra: az emberek igenis eldobják az agyukat, ha felszökik a hőmérő higanyszála. Kedvenceim a színes gumiklumpák. Kényelmes meg minden, de könyörgöm: ne! Ugyanilyen meredek a csontig lerágott szandál zoknival duó, de ezt lehet még fokozni azzal, ha oldalzsebes Rambo – térdnadrághoz élére vasalt inget vesz fel valaki. Izompóló tetoválással és szolibarna bicepsszel? Senki többet? Akkor nézzük a női versenyzőket! Azon már rég nem akad fent senki, hogy hálócuccnak tűnő holmikban sétálunk az utcán, de hogy a farmer miniszoknya, pláne rövidnadrág alá miért kell még negyven fokban is cicanacit húzni, azt nem fogom megérteni. A másik a forrónadrág: hófehér lábikrákkal, alaktalan lábbal, húsz éves kor felett magunkra ráncigálni kész stílusöngyilkosság! Gondoljunk csak a pudingszerű combokra! Ugye, milyen vacak? Bizony, tíz perc nézelődés elteltével megállapíthatjuk, hogy a hőség hatására az emberek kivetkőznek önmagukból. És persze egy bizonyos fokig jól is van ez így, mert ha nyár, akkor szabadság.
A kánikula olyan, mintha törvényen kívül helyezné a civilizáció kódjait. Mindez fokozottan igaz a nyaralási forgatókönyvekre: míg a Balatonnál bátran elsétálok a strandra egy szál bikiniben, kezemben színes labdával vagy törölközővel, addig, ha a városban tennék ilyesmit, simán hülyének néznének. Joggal. Sőt, ha netán télen rohangálnék fehérneműben az utcákon, pokrócba csavarva vinnének el vagy a zárt osztályra, vagy a rendőrségre, mint közszeméremsértőt. Miért is? Hiszen a Balatonnál nyáron majdnem ugyanezt teszem, csak bikiniben… Ez a különbség a tél és a nyár között. O, tempora! O, mores! – Ó, idők! Ó, erkölcsök! – mondták a régiek, s milyen igazuk volt. Jó időben mások a szabályok. Ezért van az, hogy a Szent Iván éjjelén gyulladó máglyák fényénél annyian elvesztették hajdan az önkontrollt, s hogy oly sok kapcsolatnak tesz keresztbe egy-egy féktelen nyaralás. Jópáran összekeverik a szabadságot a szabadossággal, s a józan eszüket is elfelejtik becsomagolni a poggyászukba.

Igaz, ami igaz: vannak hátulütői a nyárnak. Hajnalban a madarak őrült lármája ver fel, s mivel korán világosodik, már fél ötkor felpattan a szemünk; a város aszfaltja csak úgy ontja a hőséget, s a lakások forrpontra hevülnek; az öltözködés kész katasztrófa, mert legszívesebben vagy mindent lehajítanánk magunkról, vagy sok-sok réteggel fednénk el a kellemetlen valóságot; a hőségben még az étvágya is elmegy az embernek, pláne, ha sikerül benyalni némi enterovírust egy zugfagyizóban; ráadásul mindenki azt harsogja: úgyis bőrrákot kapsz a napon!, a hajunk meg kész szalmakazal lesz a strandon. Ráadásul a forróságtól csak hánykolódunk az ágyunkban, mintha parázsból volna a lepedőnk, s összességében úgy érezzük: nyáron bármi szörnyűség megtörténhet.

Nos, így vagy úgy, de a nyárnak vannak egyértelmű előnyei is. Ilyen például az, hogy a Nap későn nyugszik, s korán kel; hogy még a belváros poros utcái is megtelnek romantikával, mikor a hűvös kapualjakból az első lecsó illata megcsapja az orrunkat, miközben a Körúton andalgunk; hogy reggel elég csak két-három ruhadarabot előhúzni a szekrényünkből, aztán belebújni a szandálunkba, hogy induljunk is az utunkra; hogy annyi görögdinnyét ehetünk, amennyi csak belénk fér; hogy a bőrünk még akkor is lebarnul, ha nem süttetjük magunkat a napon, s a hajunkat szőkére szívja a fény; hogy ha nem tudunk aludni éjszaka, kimehetünk mezítláb az erkélyre, és bámulhatjuk a hullócsillagokat, s hogy összességében úgy érezzük: nyáron bármilyen csoda megtörténhet.