Ó, ezt éppen a Zsebbarátnőtől kérditek?! Tőle, a hírhedt álmodozótól? Jó helyen jártok! Tessék befáradni első osztályú rémálmaim meghitt családi körébe! Ismeritek azt, milyen sikítva arra ébredni, hogy egy tigris ugrott az ágyadra? Mindig tigris. Sosem egy édes plüssmacska, bojtosfarkú selyemmajom, netán hullámos törpepapagáj! Nem: ha rémálom, akkor kizárólag csak egy bengáli tigris ugorhat rám az ablakon keresztül, egyenesen az ágyamba. Vajon mit mondana erről Dr. Freud? (Alighanem semmit, ugyanis már elég régóta halott.) Aztán ott vannak azok az álmok, amikor sorra potyognak ki a fogaim, s mikor már úgy nézek ki, mint egy napon töppedt múmia (fogszabályzó nélkül), kétségbeesetten arra gondolok: épp itt az ideje a rendes, évi fogorvosi ellenőrzésnek. Sajnos azonban hiába minden: az ilyen rémálmoknak semmi köze sincsen a szájsebészekhez. Akkor mitévők legyünk, ha ránk törnek a lidércnyomások? Menjünk pszichoanalízisbe? Ugyan! Gyerünk inkább a Zsebbarátnőhöz! Mint mondtam: az álmok terén profi vagyok.
Hogy Te sosem álmodsz?! Ez édes. Akkor mivel múlatod az ágyban töltött időt? Hát persze, hogy alvással (is)! És igen: légy erős. Aki alszik, az álmodik. Legfeljebb elfelejti az egészet, ami a legbiztosabb jele annak, hogy nem gyötrik rémálmok. A pocsékságokra ugyanis mindig felriadunk. Ehhez képest a kellemes, jóízű alvás után csak értetlenül csóváljuk a fejünket, ugyanis furcsa módon az álmunkban hallott vicc cseppet sem humoros, mikor józan fejjel visszagondolunk rá. Éjszaka szőtt, nagyszabású terveink és találmányaink röhejesen egyszerűnek tűnnek, mikor ébren vagyunk. Nem értjük, hogy tehetett boldoggá egy álombéli csók azzal az Avatarból szalajtott kék fickóval, aki félidőben mellesleg átalakult Törpapává… Szóval mikor odaát vagyunk, az élet sokkal egyszerűbb és boldogabb. Ideát, az ébrenlét józan reflektora mellett elhomályosulnak álombéli, boldog pillanataink, és hamarosan fel sem tudjuk idézni, miért keltünk ki ma az ágyból olyan derűsen. Ha viszont lidércnyomásos éjszakánk volt: igazoltan lesz ballábas a napunk, s azon kapjuk magunkat, hogy a munkahelyünkön mindenkit azzal traktálunk, milyen érzés volt egy orkokkal telizsúfolt metrószerelvény után futni – egy szál bugyiban. Aztán hiába magyarázkodunk, hogy ez csak álom volt, semmi több, mégis úgy néznek ránk, mint az ufókra.