Ó, ezt éppen a Zsebbarátnőtől kérditek?! Tőle, a hírhedt álmodozótól? Jó helyen jártok! Tessék befáradni első osztályú rémálmaim meghitt családi körébe! Ismeritek azt, milyen sikítva arra ébredni, hogy egy tigris ugrott az ágyadra? Mindig tigris. Sosem egy édes plüssmacska, bojtosfarkú selyemmajom, netán hullámos törpepapagáj! Nem: ha rémálom, akkor kizárólag csak egy bengáli tigris ugorhat rám az ablakon keresztül, egyenesen az ágyamba. Vajon mit mondana erről Dr. Freud? (Alighanem semmit, ugyanis már elég régóta halott.) Aztán ott vannak azok az álmok, amikor sorra potyognak ki a fogaim, s mikor már úgy nézek ki, mint egy napon töppedt múmia (fogszabályzó nélkül), kétségbeesetten arra gondolok: épp itt az ideje a rendes, évi fogorvosi ellenőrzésnek. Sajnos azonban hiába minden: az ilyen rémálmoknak semmi köze sincsen a szájsebészekhez. Akkor mitévők legyünk, ha ránk törnek a lidércnyomások? Menjünk pszichoanalízisbe? Ugyan! Gyerünk inkább a Zsebbarátnőhöz! Mint mondtam: az álmok terén profi vagyok.

Hogy Te sosem álmodsz?! Ez édes. Akkor mivel múlatod az ágyban töltött időt? Hát persze, hogy alvással (is)! És igen: légy erős. Aki alszik, az álmodik. Legfeljebb elfelejti az egészet, ami a legbiztosabb jele annak, hogy nem gyötrik rémálmok. A pocsékságokra ugyanis mindig felriadunk. Ehhez képest a kellemes, jóízű alvás után csak értetlenül csóváljuk a fejünket, ugyanis furcsa módon az álmunkban hallott vicc cseppet sem humoros, mikor józan fejjel visszagondolunk rá. Éjszaka szőtt, nagyszabású terveink és találmányaink röhejesen egyszerűnek tűnnek, mikor ébren vagyunk. Nem értjük, hogy tehetett boldoggá egy álombéli csók azzal az Avatarból szalajtott kék fickóval, aki félidőben mellesleg átalakult Törpapává… Szóval mikor odaát vagyunk, az élet sokkal egyszerűbb és boldogabb. Ideát, az ébrenlét józan reflektora mellett elhomályosulnak álombéli, boldog pillanataink, és hamarosan fel sem tudjuk idézni, miért keltünk ki ma az ágyból olyan derűsen. Ha viszont lidércnyomásos éjszakánk volt: igazoltan lesz ballábas a napunk, s azon kapjuk magunkat, hogy a munkahelyünkön mindenkit azzal traktálunk, milyen érzés volt egy orkokkal telizsúfolt metrószerelvény után futni – egy szál bugyiban. Aztán hiába magyarázkodunk, hogy ez csak álom volt, semmi több, mégis úgy néznek ránk, mint az ufókra.

És miért éppen Petőfi Sándor, ha poétákról van szó? Ez utóbbira pofonegyszerű a válasz: mert ő a nagybetűs KÖLTŐ. Pont. Szeretjük Ady Endrét is, mi több: rajongunk érte, de a „NAGY MAGYAR KÖLTŐ” titulusért történő nemes versengésben egy hajszál híján lecsúszott a dobogó csúcsáról. Hogy mi volt az a hajszál? Egy incifinci kis apróság: míg szegény Adynak nem maradt más, csak a csenevész őszirózsás forradalom, addig Petőfi egy komplett március 15-i manővert tudott felmutatni, plusz egy eltűnést a csatamezőn. Nem csoda, hogy neve a köztudatban mindörökre összeforrott nemcsak a szabadsággal, hanem a szerelemmel is. Merthogy az utókor egyaránt szereti mind a szabadságot, mind pedig a szerelmet. De vajon összefügg-e a két fogalom?
Hát persze! – vágnánk rá kapásból, de mielőtt nyugodtan lecsücsülnénk a babérjainkra, el kell árulnom valamit. Mindkét dolognak van némi szépséghibája. Nevezetesen az, hogy egyik sem létezik. Még mielőtt felkapnád a vizet, gyorsan pontosítok: persze, hogy létezik szabadság, és létezik szerelem, de nem úgy, ahogyan délibábos álmainkban elképzeljük. Amit a rózsaszín szemüvegünkön át látunk, annak a fele sem igaz. Hogy a mese igazzá váljon, egy csöppet bele kell halni. Mint Petőfinek. Szóval készen állsz rá? Tényleg kell neked a szabadság meg a szerelem? Akkor gyerünk, essünk el együtt a csatamezőn!

„Én nem értem ezeket a nőket! Meg vannak húzatva? – panaszkodott az egyik jóbarátom. – Ha étterembe megyünk, mindegyik salátát legel, akár egy kecske; szénsavmentes ásványvízben lubickol, mint egy ebihal; aztán a végén jön a desszert, és mintha hirtelen mind agyfaló zombikká változnának, akik kizárólag édességgel táplálkoznak. Hosszasan konzultálnak a pincérrel, mintha legalább is az atomnyilatkozatot akarnák aláírni, és gondterhelt arccal töprengenek, vajon banánhajót rendeljenek (mert abban sok a rostanyag), esetleg parfétortát (mert az kevésbé kalóriadús, mint a jégkrém), vagy kérjenek inkább somlói galuskát, hogy aztán egész este azon sopánkodjanak, amiért „bűnöztek”. Agyrém. Félre ne értsd: semmi bajom a desszerttel. Imádom, ha egy nő zabál. Ám könyörgöm: nem lehetne kihagyni a kötelező kertész-salátás rutint? Kezdjük egy rendes pacalpörkölttel, és szó se essék a kalóriákról. Komolyan: hervasztó, hogy minden szombat estémet paranoiás, evészavaros nőkkel kell töltenem. Nincs véletlenül egy facér barátnőd, aki nem számolja a kalóriákat?”
Eltűnődtem: facér barátnőm még csak-csak lenne, na de olyan, aki egészséges viszonyban áll a desszertekkel és salátákkal? Hmmm… azt hiszem, ez éppen olyan merész elképzelés, mint vízibicikliző eszkimókat keresni a Sarkkörön túl. Valami baj van ezzel a pocakkérdéssel. Miért viszolygunk betegesen a zsíroktól, és miért vonzódunk sóvárogva az édességekhez? Miért van annyi kövér ember, ha senki sem akar az lenni? És ha már itt tartunk: mikor vonzóan husi valaki, és mikor undorítóan hájas? Hol húzódik a határvonal az anorexiás csontkollekció, a teltkarcsú Marilyn Monroe és a szabadnapos ogre között?

Talán mert tíz ujjunk van. Talán mert ehhez a tíz ujjhoz csupán egyetlen élet tartozik, s azt az egyetlen egyet tökéletesnek szeretnénk tudni. Na de miért éppen tízpontos a skála? Miért hiszünk makacsul abban, hogy nekünk tíz pont dukál? A legtöbb dologban elnézőek vagyunk magunkkal szemben. Mindig van magyarázat arra, miért nem nézünk ki tízpontosan (hiszen mindenkin van pár plusz kiló, és különben sem lehetünk tökéletesek); miért nem vagyunk tízpontos munkaerők (jaj, ki az a stréber, aki mindig mindent jól csinál, és soha sem olvasott újságot az asztal alatt, miközben gőzerőkkel folyt az értekezlet?!); miért nem tízpontos a jellemünk (ugyan már: csak Jézus Krisztus volt tökéletes, de még őt is kikezdték az ellendrukkerek). Egyszóval hiába van tíz ujjunk, mégsem vagyunk tízpontosak. Mégis: elvárjuk, hogy az életünk mesebelien tízpontos legyen. Hogy lehetetlent kívánunk? Tévedés! Csak a pontrendszert kell tökéletesítenünk…

Itt van például a tízpontos randi mítosza, melyet Szent Grálként üldözünk. Tele van a tarsolyunk csupa ötpontos randevúval, pár nyolcast és hetest is találunk, sőt, esetleg ott árválkodik egy kilencpontos is, ám tízes egy szál sem. De miért? Annyira rossz az ízlésünk, hogy csupa pancserrel vagy átlaglúzerrel ültük végig az estéinket? Ugyan! A hiba nem az ön készülékében van, hanem a rendszerben. Mert milyen kép él bennünk a tökéletes randevúról? A férfi meglátja a nőt, és rögtön tudja: ő lesz az igazi. A nő haja tökéletesen csillog, akár egy samponreklámban, a ruhája, naná, hogy Chanel, sőt, még a táskája is igazi Louis Vuitton. (És nem egy kamuverzió a kínairól.) Az étteremben gyertya ég az asztalon, csodálatos zene szól (nem pedig egy fogatlan szintis nyomja a lakodalmas rockot az egyik sarokban). Az étel remek (sőt, még a desszert sem hizlaló), a pincér szolgálatkész, és a szomszéd asztalnál ülő középkorú üzletemberek nem lihegnek a nyakunkba. A beszélgetés mesébe illő, a számlával egyikünk sem bénázik, sőt, az időjárás is kedvező, hiszen egy tízpontos randin mindig balzsamos az éjszaka és csillagos az ég, mi pedig kéz a kézben andalgunk a Duna partján. A fiúk telefonja egyszer sem szólal meg, és a lányok rúzsa sem mázolódik el az első csóktól. (Ami persze abszolút hollywoodi, nem vitás.) Giccs a köbön, avagy tízpontos dögunalom, nem?

Mert múzsapuszi igenis kell. A homlokunkra, vagy hova… Tudjátok, amikor nyakon ragad az ihlet, és berugdos a célba. Amikor azt érezzük, hogy megtáltosodtunk, és szinte vágtázunk álmaink felé. Amikor a pillangók csak úgy repdesnek a gyomrunkban, mi pedig teljes mellbedobással rajta vagyunk az ügyön. Milyen kár, hogy csak ritkán érezzük ezt! Miért nem szárnyalunk sokkal gyakrabban? Hol késlekedik az a szeszélyes múzsa?! És miért nem szakítunk végleg vele, ha folyton megvárakoztat?

Már hogyan is szakítanánk vele? Akkor mi maradna nekünk? Semmi egyéb, mint a kötelességteljesítés szürke és unalmas monotóniája. A józanész kiszámítható és megbízható valósága. Akár csörgedezik bennünk művészvéna, akár nem, inspiráló ihletre szükségünk van, és kész. Az persze más tészta, hogy mindegyikünket más inspirál. Van, akit egy nagy tál mákostésztával lehet kísértésbe vinni; akad, akit egy kék szempár visz a sírba; megint mások képesek lennének átúszni a La Manche-csatornát puszta bizonyítási vágyból, mint Lord Byron tette; de hallottam már olyasvalakiről is, aki azért mászta meg az Everestet, mert „ott volt”. Szóval temérdek dologtól jöhetünk lázba, s ezeket mind a múzsára fogjuk. Vajon a múzsapuszi ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a húsvéti nyúl, a tündérkeresztanya vagy a tisztakezű politikus mítosza? Csókolt meg már valaha is a múzsa?

Bálint-napkor aktuális a kérdés: tényleg egy dagadt, barokk angyalkán múlik, vajon eltalál-e Ámor nyila? Vagy ennél azért bonyolultabb a kérdés? Hát persze, hogy bonyolultabb! Ha egy kézlegyintéssel el lehetne intézni a dolgot, akkor senkit sem izgatna a Valentin-napi felhajtás; nem lennének plátói szerelmeink; nem rágnák a küszöböt lelkes (ám vesztes) hódolóink, és mi sem ennénk a kefét a szemét (de szívdöglesztő) ideáljaink miatt. Nincs mit tenni: az a hájas kis Cupidó továbbra is ott hadonászik a fejünk felett azzal a nevetséges számszeríjjal, és ha nem lövi ki a szemünket, biztos, hogy a szívünkbe trafál.

Február idusán amúgy is aktuális a dilemma: akkor most ünnep vagy sem? Széna vagy szalma? Vörös rózsa, vagy mackónackós süteményfalás a barátnőkkel? Amerikai üzleti fogás, netán jó apropó a lánykérésre? Csak nehogy úgy járjunk a végén, mint az a lány, akit a barátja meghívott egy gyertyafényes vacsorára Bálint-nap estéjén. A randevú fatális és brutális szakításba torkollott. Nekem elhihetitek, ugyanis vesztemre a szomszédos asztalnál csücsültem, s bár buzgón szürcsöltem az ananászlevemet, mégis végigasszisztálhattam az esetet. A lány ugyanis szentül meg volt győződve, hogy a fiú egy jegygyűrűt rejteget a papírzacskóban, ám e helyett csak a párja lakásában hagyott fehérneműket kapta vissza. A lány már az esküvői harangokról fantáziált, míg a fiú lassítani akart az iramon… Nem csoda, hogy a bugyik és kombinék a fiú tányérjában landoltak, a lány pedig csalódottan elviharzott még a főétel előtt… Szóval vegyétek komolyan a Zsebbarátnő intelmét: csínján kell bánni a Bálint-nappal.

A Zsebbarátnő határozottan nemmel szavaz a jelmezversenyekre.... Pedig ki ne emlékezne azokra a békebeli farsangokra, ahol újságpapíron kellett táncolni valamelyik félbolond osztálytársunkkal; ahol bekötött szemmel faltuk le a lekváros fánkot egy madzagról; ahol késsel-villával gyömöszöltük a sztaniolba csavart Sport-szeletet; és ahol sosem lettünk elsők a jelmezeinkkel? Pedig mennyit készültünk a nagy eseményre! Egyetlen menyasszony sem járhat közelebb az agyembóliához ruhapróba során (mikor rájön: úgy néz ki, mint egy fehérre festett krinolin), mint mi jártunk kisiskolás korunkban, miközben a farsangi bálra készültünk. Mert mi van, ha más is Birodalmi Lépegetőnek öltözik? Vagy mozdulni sem tudunk a Földigiliszta-jelmezben? Esetleg a videóidiótáknak nevelt osztálytársaink azt sem tudják, mi fán terem a Bádogember, és azt hiszik, Mosógépnek öltöztünk? Vagy a Háremhölgy-ruháról váltig állítják: csakis kölcsönzői lehet, és kizárnak miatta a versenyből?
Ugye-ugye? Farsang idején előtörnek a régi emlékek, és rájövünk: nem is volt olyan jó jelmezbe bújni. Akkor miért van az, hogy egész felnőtt életünket azzal töltjük, hogy álarcok mögé rejtőzködünk és szerepekbe bújunk?

Ó, drágáim, nem kell tiltakozni! Igenis: mindnyájan ezt tesszük, még akkor is, ha gyerekkorunkban folyton beteget jelentettünk a jelmezbálok idejére, mert nem akartuk, hogy megismétlődjék óvodáskorunk fiaskója, mikor a nagycsoportosok egyik fele Királylánynak, a másik fele Birodalmi Harcosnak öltözött. Pedig a világ semmit sem változott: a nők az óta is királykisasszonyok szeretnének lenni, csak jól titkolják; a férfiak meg… - nos, hol alamuszi Birodalmi Harcosok, hol gáncs nélküli Jedi Lovagok, de sokszor csak szőrös Csubakkák.

Nos, Dr Watson, a magyarázat egyszerű: a csontvázat azért rejtegetjük, mert csapnivaló szobadísz. Ugyan már: ha a lakberendezőnk nem Drakula gróf személyesen, akkor az efféle morbid kellékeket igyekszünk eltüntetni az életünkből. Világos, nem? Ha vendégségbe megyünk, először feltérképezzük a terepet: ha az előszobában rálépünk egy gumicsirkére, akkor vendéglátónk vagy perverz, vagy kutyát tart. Ha a fogason kósza gumibugyira bukkanunk, akkor házigazdánk nagy eséllyel a végkimerülés határán álló családanya, de akár az is előfordulhat, hogy övé a világ leggyengébb húgyhólyagja… Sok meglepő holmival találkozhatunk, ha vendégségben járunk, ám a csontvázakat még a legmeredekebb helyeken is a szekrényekben tartják. Persze-persze: a csontváz csupán életünk nagy lebőgéseinek metaforája, de akkor is igaz, ami igaz: utáljuk, ha kiderülnek kínos titkaink.

Ugye, milyen kellemetlen lenne, ha mindenki tudomást szerezne arról, hogy a munkahelyeden a mosdóba zárkózva grimaszokat vágsz a tükörben? Ennél csak az lenne kínosabb, ha a főnököd megtudná: te írtad fel a vécétartályra azt a disznó versikét róla, miután úgy legorombított az értekezleten. Ez persze mind semmi, hiszen biztosan előfordult, hogy a lehető legrosszabbkor valóban kiborult a bili, és a csontváz, amelyet gondosan rejtegettél, közszemlére került. Emlékszel, mikor reggel kapkodva öltöztél, és nem vetted észre, hogy a nadrágod szárában ott rejtőzött egy szárításkor elkallódott bugyi? Egy bugyi, ami alamuszin kicsusszant rejtekhelyéről, mikor a kávéautomatánál sorban álltál…? Na, dereng már milyen érzés pipacspirosra gyulladt fejjel állni a meghökkent, elborzadt vagy édesdeden mulató pillantások kereszttüzében? Ó, valóban nem ismerős?! Akkor hadd emlékeztesselek arra, mikor leszánkáztál a lépcsőn, kezedben egy dobozos üdítővel, amit éppen felnyitottál, s miközben végiglocsoltad vele a nadrágodat, még a táskád is elszabadult, hogy egy idős bácsi gyomorszájában landoljon odalent. Vagy mikor véletlenségből az anyukádnak küldted el az sms-t, melyben a barátnőddel tudatni akartad: végre randevúztál azzal az álomfickóval, és micsoda mocskos dolgokat szerettél volna tenni vele… Akinek ezek után sem ugrik be, milyen kínos, ha legféltettebb titkaink napvilágra kerülnek, gondoljon a klasszikus rémálomra: fontos tárgyaláson / lánykérésen / előadáson / konferencián vagyunk, és hirtelen rájövünk: nincsen rajtunk ruha! Vagy csak az a cuki macis mamusz, amit alsós korunkban kaptunk, és évek óta nem is gondoltunk rá… Ugye, milyen zavarba ejtő? Ilyen érzés az, ha a csontváz váratlanul visszavág.

Sütiszörny? Ez a Zsebbarátnő meg van húzatva? – kérdezhetné valaki, de arra a valakire csípőből tüzelek. Mert ha nem a Sütiszörny fenyeget, akkor egy másik mumus, akit éppen annyira kívánunk, mint amennyire gyűlölünk. Ó, ne mondd már! Veled sosem esett meg, hogy egy ültő helyedben felfaltál egy doboz bonbont, utána pedig szentül megfogadtad: másnap csak ásványvizet vedelsz és répát rágcsálsz? (Naná: mind ismerjük ezeket a fogadkozásokat. Fabatkát sem érnek! Mert mi van másnap? Azon kapod magad, hogy már a harmadik csésze kapucíner gurult le, és decens répacsíkok helyett emberes méretű répatortát rendelsz a büfében…) Akinek nem a nassolás a gyengéje, az minden bizonnyal a dohányzással, a boltkórossággal, a rendmániával vagy más egyéb szenvedéllyel játssza le ugyanezt a meccset.

Ugyanis a Sütiszörnynek, ha eddig nem hallottad volna, az a leánykori neve, hogy Szenvedély. Ám a romantikus regények kora óta megkopott ifjúkori hamvassága. A pszichológusok rendelőiben unásig ismertté vált, s mára nem maradt más belőle, mint egy házsártos, kövér némber… nem az a vonzó kalandornő többé, mint hajdan volt, hanem egy visszataszító mumus. Igen, a Sütiszörnytől mindenki viszolyog, míg a Szenvedélyt határozottan izgalmasnak találjuk. Pedig már a nevében is ott bujkál a szenvedés szó. De miért? Miért szenvedünk attól, amit szeretünk? Amihez foggal-körömmel ragaszkodunk? Ami kitölti minden gondolatunkat, s ami nélkül szegényebb lenne az életünk? És valljuk be: sajnos szenvedélyünk tárgya csak vajmi ritkán méltó a regényírók tollára. Jobbára csak egy tábla csokoládé, egy unásig dúdolt sláger, néhány pár puccos cipő vagy egy doboz büdös cigaretta után epekedik olthatatlanul az utca embere, nem pedig a Nagy Szerelem, vagy a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség zászlaja alatt áldozza fel magát a Szenvedély oltárán. S mindez a Sütiszörny hibája… Vagy inkább a miénk?

Most komolyan: tényleg minden nő eszelősen férjhez akar menni? Mániákusan és megszállottan a fehér ruhára hajt mindenki? Vajon igaz a mítosz, hogy a lányok már ovis koruk óta az emeletes marcipántortát tervezgetik, és azért leskelődnek a fiúvécénél nevetgélve, mert férjjelöltekre vadásznak? Tényleg attól kell paráznia minden hímneműnek, hogy a nők egy óvatlan pillanatban ráveszik őket minden férfi rémálmára: a násznép előtti salsa-bemutatóra? Ki terjeszti ezt a mendemondát? Mi ez az egész „esküvői harang” paranoia? Te is kíváncsi vagy rá? Akkor kérdezd a Zsebbarátnőt!

Oké, fiúk: mindenkit megnyugtatok, hogy a legtöbb lánynak esze ágában sincsen férjhez menni az első randevú után. Persze az mindenkinek jól esik, ha felhívjátok, vagy dobtok egy sms-t, de nyugi: ez még nem lánykérés. Sőt, még csak nem is elköteleződés. Vagyis ellazulhattok: senki sem akar a nyakatokba akaszkodni – legalább is egy darabig biztosan nem. Aki mégis, az vagy pszichopata, vagy tévedett veletek kapcsolatban. Ez a malőr persze elég gyakran megesik, ugyanis a játékszabályok nem egészen világosak. Az élet minden más területén szerződést kötnek a felek, és még egy zacskó szotyoláról is számlát kapunk a trafikban, de a szívünkre nem köthetünk veszélyességi pótlékot. Kár.
Akár örök szerelemre vágyunk, akár futó románcra, rögzíteni kellene, mit akar az egyik fél, és mit a másik. Bezzeg az állásinterjúknál világos, milyen állás betöltését célozza meg a jelentkező. Szívügyekben is be kellene vezetni ezeket a módszereket, hogy egyik fiú se hihesse a nőket házasságvadászoknak, és egyetlen nőnek se kelljen átkozódnia: „minden pasas disznó!”

Hogy milyen státuszokat lehet betölteniük a nőknek egy férfi életében? Lehetnek barátnők, szeretők vagy ad-hoc nők. Hogy mi a különbség? Az egyik kapcsolat, a másik viszony, a harmadik pedig gyakran csak iszony. (Kivétel a kivétel.)

Találós kérdés a Zsebbarátnőtől: mi nem stimmel az alábbi mondatokban?

„Tigrisem, majd hívlak…

Hát persze, hogy Te vagy a legszebb, nagyfiú. Nem, nem stíröltem azt a fickót!…

Az a baj, darling, hogy mostanában sok a munkám. Sajnálom, de egy ideig nem találkozhatunk… Egyébként is: én szabadnak születtem.”

Bingó! Jó válasz! A legelborultabb sci-fi írónak sem jutna eszébe, hogy egy nőnek efféle mondatokat adjon a szájába. Hogy miért? Mert ilyen még a mesében sincsen! Ezek ugyanis tipikus rosszfiú-szövegek, amiket utálni kellene, mégis rendszerint bevesszük őket. Mármint csak akkor, ha nőből vagyunk. Le a kalappal a rosszfiúk előtt! Képesek ugyanazt a trükköt bevetni anélkül, hogy lebuknának! Melyik bűvész képes erre?! Na, például ebben jók a rosszfiúk.

Továbbá: ha nem lennének rosszfiúk, mi sosem esnénk mély depresszióba; nem falnánk fel egy vagon diétás fagylaltot, és esélyünk sem lenne megtanulni az örök leckét: a csoki közelébe sem jön a csóknak. Ha a rosszfiúkat kivonnánk a forgalomból, temérdek munkanélküli pszichológus csellengne, ugyanis nem törne össze naponta mintegy félmillió nő szíve… (Mert higgyétek el: a szívtiprók sosem a macskajancsik közül kerülnek ki.) Rosszfiúk nélkül két kapura unnánk magunkat a mozikban: egyrészt, mert senki sem akarna a sötétben inzultálni minket, másrészt meg nyugdíjaznák az összes kedvenc színészünket, és nem maradna más a filmvásznon, mint a kákabélű Woody Allen. Rosszfiúk híján le kellene mondanunk a kalandokról, a gyomrunkban repdeső pillangókról, a szemtelenül hazug, ám bizsergető bókokról… igaz, ezzel együtt örökre süllyesztőbe kerülnének a keserű kiábrándulások is, az eszelős üzenetrögzítő-bűvölések, az „úgysem kellek neki”- gyomorgörcsök és a „tényleg nem kellettem neki” – idegösszeomlások. Nem is volna rossz üzlet. Vagy mégis?

Hahaha! Jó vicc! Hogy miért ne fogadkozzunk? Mert úgysem tartjuk be, amit másnapos fővel kiötlöttünk, és egész évben piszkosul fog furdalni a lelkiismeretünk, noha gőzerővel igyekszünk neki megmagyarázni, hogy miért is nem kell komolyan venni az efféle fogadkozásokat. Aztán: bamm! – eljön a következő év, és mi következetesen ismét megfogadunk valami ökörséget.

Hogy vannak kivételek is? Na persze. Itt van például a Zsebbarátnő. Évek óta csakis olyasmit fogadok meg, amit teljesíteni tudok. Lássuk csak: tavalyelőtt azt határoztam el, hogy a divatmacáknak szóló női magazinok helyett inkább minden hónapban angol írók klasszikusait fogom beszerezni. Sikerült betartanom. (Na, jó: részben. Feltéve, ha klasszikus irodalomnak számít az angol nyelvű Glamour vagy Elle. Vagy Vogue.) Aztán ott volt tavaly az a fogadalmam, hogy feketén kívül más színű ruhákat is magamra fogok aggatni. Ezt is sikerült betartanom. (Mert tagadhatatlan, hogy a sár-, a kosz- és a pormacska-szín NEM fekete.) Hogy idén is fogadkozni fogok-e? Naná, hiszen az elmúlt esztendőkben sem okozott különösebb gondot a jó elhatározások betartása. A trükk ugyanis a kiskapukban rejlik.

Mit is értek ez alatt? Egy barátnőm például egyik évben a fejébe vette, hogy le fog fogyni tizenöt kilót. (A karácsonyi bálnazsír kétségkívül elvette az eszét.) Persze nem fogyott le tizenöt kilót, sőt, elárulhatom, hogy egyetlen egyet sem sikerült leadnia, amitől heves önutálatba fogott. Hol szúrta el a dolgot? Nyilvánvalóan ott, hogy szigorúan tilos számszakilag pontosan meghatározott fogadalmakat tennünk. Ha nem tűzi ki célul a nyavalyás tizenöt kilót, akkor akár jól is elsülhetett volna a dolog. De akkor mit kellett volna tennie? Eltökélni netán, hogy reggelire mindig müzlit eszik és este hat után soha sem fog már nassolni? Aki ezt 365 napon keresztül képes betartani, az egészen egyszerűen nem ember, hanem egy jól sikerült cyborg. Esetleg be kellett volna iratkoznia egy edzőterembe? Nyilvánvalóan kidobott pénz lett volna. Hát akkor? Elárulom: keresnie kellett volna egy kiskaput. Nem, szó sincs arról, hogy állítsuk el a mérleg nyelvét! Az szimpla csalás lenne. De mit szólnátok ahhoz a megoldáshoz, ha egyszerűen csak azt fogadnánk meg, hogy jövőre is bele fogunk férni a szilveszteri bulirucinkba? Na? Kapiskáljuk már a dolgot?

Azon kívül, hogy egy rakat mátós fickó lődörög mindenhol, éjféli tapizásra vágyva? Most komolyan: ez kérdés? Na, jó: a Szilveszter gáz. Persze akad, akinek összejön egy jó buli (vagy sok jó buli), de azoknak az év bármelyik napján sikerül eldobniuk az agyukat, szóval nem nagy kunszt a szilveszteri rutingyakorlat bemutatása.
Kezdjük egy testen kívüli élménnyel: nem, nem arra gondolok, hogy részegen, egy szőnyegbe csavarva fekszünk egy árok mélyén félkeményre fagyva, hanem mikor képesek vagyunk felülemelkedni az össznépi dorbézoláson, s rájövünk – itt bizony bűzlik valami.

Először is számoljunk le a bulihuligánokkal. Ők azok, akik whiskyvel locsolják a mandulájukat, aztán két tucat lányt gyors egymásutánban befűznek, majd lekoptatnak (vagy a házigazda fürdőkádjában /hálószobájában /spájzpolcán horizontálba raknak), egyik partiról a másikba cikáznak, és azt hiszik, ők a Menő Jenők. Hát, nem azok. Szimpla lúzerek, akiknek a szilveszteri buli az egyetlen kitörési pontjuk. Hogy óvakodjunk-e tőlük? Ugyan! Egyszerűen csak csináljunk hülyét belőlük. Végtére is: jogunk van egy kis szórakozáshoz, nem? Ha valamelyik nagymenő bepróbálkozna a szokásosan sablonos szöveggel: „Ismerős vagy, bébi! Nem találkoztunk mi már valahol?” – nos, ártatlan képpel válaszoljunk valami ilyesmit: „Jézusom, dehogynem! Te vagy az a pasas a tévéből. De melyik műsorban is láttalak? Hát persze! Te reklámozod a csípőprotézist a Teleshopban!”

Másodszor: a szilveszteri bulik nagy százaléka hányással végződik. Kisebb százaléka terhességgel, vagy azzal, hogy egy nagyon hülye és nagyon idegen fickó mellett ébred az ember szerencsétlen lánya. Pocsék évkezdés, nem? Mindezt miért? Mert kevesen merik bevállalni azt, hogy Szilveszterkor otthon maradnak a fenekükön. Pedig fogadni mernék, hogy a sok embernek semmi kedve sincs kimozdulni a nyálkás, hideg időben, és ismeretlen emberekkel összepréselődve olcsó pezsgőt vedelni egy ismerős ismerősének a lakásában… Hja, ciki azt mondani, ha megkérdezik, milyen terveink vannak Szilveszterre, hogy: „ja, én olvasni fogok otthon az ágyamban.” Már megint egy társadalmi elvárás, aminek semmi értelme. Mert mint már mondtam: a Szilveszter bűzlik.

Nem vitás, hogy karácsony az első számú kedvencünk az ünnepek között. Ki hallott már olyat, hogy valaki május elsejét várja gőzerővel, netán március idusára takarítja ki a lakást, vagy eszeveszett ajándék-vásárlásba kezd pünkösd előtt? Hiába: karácsony az örök favorit.

Márai Sándor azt írta valahol, hogy lilagőzös, lelkes és lázadó ifjúságában eltökélte: saját naptár szerint fog élni. Az újévet nem január elsején kezdi; karácsony helyett akkor ajándékozza meg szeretteit, mikor belső késztetést érez rá; sőt, még a hét első napja is szerdára esett a saját különbejáratú naptárában. Hogy aztán mi lett a saját időszámítással? Befuccsolt. Befuccsolt, mert az ünnepek erősebbek nálunk. Két vállra fektetnek, mert sokkal mélyebben gyökereznek, mint a hülye bevásárló központok műfenyői és Jingle Bells-t harsogó hangszórói. (Pedig Márai idejében még híre-hamva sem volt a multikultinak.)

Na jó: akkor maradjunk a Húsvét – Mikulás – Karácsony tengely mentén. Ti eljátszottatok a gondolattal valaha is: melyik napot testesítenétek meg legszívesebben a naptárban? Igen: jóformán mindnyájan karácsonnyá szeretnénk válni: ajándékos, melegséges, boldogságos ünneppé. Csak hát, barátocskáim, ez nem így működik. A legtöbben, sajnos, átlagos hétköznapok vagyunk. Jó esetben nem péntek tizenharmadikák, és nem is valami nyálkás, trutyis februári hétfő reggelek, hanem szerencsésebb helyzetben vidám péntek esték némi bulista beütéssel, esetleg munkaszüneti napok, vagy álomszuszék vasárnapok… De hogy ünnepekké nőjük ki magunkat, az bizony kemény dió. Én már régen nem aspirálok a karácsonyi pozícióra. Megelégednék egy titokzatos, csizmába csokoládét dugdosó mikulási tisztséggel is, de ahhoz keményen gyúrnom kell még… Talán egy krampuszig sikerül feltornázni magamat. Elég az hozzá, hogy mindnyájan azért születtünk erre a Földre, hogy ünnepnappá váljunk.
Bizony, akkor van értelme az életünknek, ha valaki(k) számára ünneppé válunk, és beragyogjuk azt a szeletke valóságot, ahová a véletlen következtében világra landoltunk. Szóval lehet választani: drámai húsvét vagy meghitt karácsony, esetleg meglepő Mikulás vagy önfeledt Szilveszter akarunk lenni… Mert az ünnepek miatt éri meg végigleisztolni a hétköznapokat.

Vagy mégsem?

Hát, kezdjük azzal, hogy a hóemberek és hóasszonyok bőre, nos… hófehér. Nem süttethetik a nagy, fehér hasukat a Kanári-szigeteken, de még egy szoláriumba sem ugorhatnak be némi potya-barnulásért. Ráadásul nemhogy nem XS-es a méretük, hanem jó esetben is felülről érintik az XXL-t. Szóval szegény hóemberek áldozatul estek a szépség fasizmusának, és lecsúsztak a divatgurui címről. Orruk répa, hajuk semmi… sőt, még a kalapjuk is csak egy ütött-kopott bilikom. Nem csoda, hogy kihalófélben vannak szegények…
Egyesek szerint a hóembereknek éppen úgy befellegzett, mint a dodó madárnak, a fehér tigrisnek vagy a dinoszauruszoknak. Nincs többé fehér karácsony, nuku szánkózás, semmi hógolyózásért bevésett intő. A sok freongázos dezodornak és atomreaktoroknak hála: befuccsol a biodiverzitás, és azon kívül, hogy kihal az emberiség, soha-soha nem építhetünk hóembereket. Mások szerint ugyan elolvad a jégsipka, de azért a téli zimankóknak még sokáig nem kell búcsút mondanunk. (Talán a civilizációnak igen, de ez részletkérdés.)
Amíg nem omlik össze teljesen a rendszer, minden évben leesik az első hó, és rendszerint készületlenül talál. Pedig hol van ez a régi, derekas telekhez képest, mikor Mátyást a Duna jegén királlyá választották! Nem is kell messze menni, hogy derékig érő havakra emlékezzünk, és boldogságos rendkívüli téli szünetre… Most meg pár centi havacskától agyembóliát kapunk, és pánikszerűen bemenekülünk a védett kis kuckónkba. Bezzeg gyerekkorunkban: kivágtattunk a kertbe, ráztuk a fenyők ágairól a havat, kutattunk a Mikulás lábnyomai után (melyek kísértetiesen hasonlítottak apukánk csízmájához), szánkóztunk a legkisebb vakondtúrások oldalán is, és nem bántuk, ha átázott a pufajkanadrág, a kesztyű, vagy nyakunkba hajítottak egy hógolyót.

Hogy miért? Ébresztő! Van, aki őt ne szeretné? A cuki, öreg, pocakos bácsikát, aki mindig tudja, kinek mivel okozhatna örömet… Ráadásul a lappföldi kirendeltség teljesen önellátó ajándék-manufaktúrát visz. Róla ugyan senki sem feltételezné, hogy elmutyizza az adóforintokat, viszont azzal is tisztába vagyunk: aki megérdemli, azt bizony elfenekeli a virgácsával. Ráadásul karácsonykor sem szúrja ki a szemünket holmi felesleges vacakkal. Ő az, aki a tökéletes ajándékok letéteményese. Magyarán: a Mikulás ideális jelölt lenne a miniszterelnöki posztra…

Aki olvasta az Életmentő zsebbarátnő című könyvet, annak nem lesz ismeretlen a téma: igen, az ajándékokról lesz most szó. Ha már kaptál használhatatlan, ostoba, giccses vagy elképesztően smucig ajándékot, biztosan tudod, miről beszélek. Vagy ha kezedbe nyomtak valaha is méregdrága, ám totálisan felesleges vackot, s Neked eszelős hálálkodást kellett tettetned, miközben a másik hajára kented volna a lelketlen kacatot, akkor ismered az ajándék-parát.

Aki azt hiszi, ajándék-ellenes vagyok, az súlyosan téved. Imádom az ajándékokat! Főleg, ha én lephetek vele meg másokat. Tulajdonképpen sokkal jobb adni, mint kapni, akár pofonról, akár meglepetésről van szó. Szerintem én született Mikulás vagyok (de nem akarok miniszterelnök lenni!). Különben is: hiányzik a puttonyom, és ritkán szoktam virgáccsal elnáspángolni a komisz kölkök hátsóját. Éppen ezért figyelem értetlenül, ha az emberek mázsás súlyként élik meg az ajándékozás édes terhét. Mi ebben a nehéz?

Miért, ki szeret? Kinek a szívét tölti el jóleső öröm, mikor postai csekkekkel a kezében, hat cekkerrel a hóna alatt belebotlik egy irgalmatlanul hosszan kanyargó sorba éppen a posta előtt? Na ugye… aki ennek örül, az vagy hülye, vagy perverz.
Esetleg láttatok már olyan fogyókúrázó embert, aki boldogan várta, hogy elővehesse az ebédre eltett, párolt répakockákat?
Ugyan, ki ne nézné tűkön ülve a karóráján az időt, miközben a fodrásznál ott dobrokol arra várván, hogy végre lekerüljenek a fejéről az átkozott alufólia csíkok. (Igen, fiúk: azok a szőke fényreflexek a hajunkban röhejes tortúrák eredményeként kerülnek be. Manapság úgy nézünk ki a melírozás során, mint a mutáns droidok, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy a kiérdemesült fodrászszalonokban miket műveltek annak idején melírozás címszó alatt. El tudjátok képzelni, hogy hajdan kiluggatott úszósapkát húztak a nők fejére, s a lyukakon át horgolótűvel húzkodták ki a szőkítésre váró tincseket?! És még mondja valaki, hogy a szépségért nem kell szenvedni.)
Előfordult már veletek, hogy egy borzalmasan unalmas tanóra alatt azt hittétek, időalagútba kerültetek, mert csak nem akart letelni az a fránya negyvenöt perc? (Persze mikor már azon filozofáltatok, hogy sikerül Einstein után szabadon megoldást találni a tér-idő kontinuum kérdésére, s talán aspirálhatnátok a Nobel-díjra is, hirtelen kicsöngettek…)
Esterházy Péter valahol azt írta egyszer, hogy a várakozás immorálissá tesz. Ezt szinte szállóigeként emlegettük barátnőimmel egyetemista korunkban, mikor csak nem jött a királyfi fehér lovon, helyette viszont a sors összehozott jó pár görénnyel, s mi komolyan gyilkosságot fontolgattunk olykor.
Nem: várakozni néha borzalmasan nehéz. De mégis: mire várakozunk szívesen?

A női táskák rejtelmeiről ódákat, eposzokat, emberiségdrámákat lehetne regélni. Naná: hiszen minden belefér, amire szükségünk van ahhoz, hogy az életünk zökkenőmentesen, olajozottan és frappánsan repüljön a végkifejlet felé. Persze a Végső Kijáratnál senki sem fogja megkérni: mutassuk csak a táskánk tartalmát! Vagy mégis? Ha ez így van, nem véletlen, hogy Szent Péter áll a mennyek kapujában. Mert ha az én táskámból kellene előkotorni a Mennyország kulcsait, akkor bizony hosszú, tömött sorok kacskaringóznának bebocsáttatásra várva.
Mert azt tudjuk: egy női táskában képtelenség bármit is megtalálni. Hogy miért? Mert már nem vagyunk ovisok. Akkoriban mindenki megelégedett egy falatnyi Miki egeres tarisznyával, amelyben jól elfért két szalvétába csomagolt vajas kenyér s egy félbe vágott alma. (Esetleg pár filctoll vagy Lego- emberke…) Nem értem: akkoriban nem hordtam magamnál sem púderpamacsot, sem háromféle szájfényt; nem keresgéltem veszettül a hajvégápolóm vagy a zsebtükröm után; nem nézegettem percenként, vajon keresett-e valaki telefonon: és tessék! Sokkal sikeresebb voltam, mint manapság, mikor három tonna „életbevágóan fontos dolgot” cipelek a táskám mélyén. Hiába volt falatnyi a Miki egeres ovis táskám, mégis minden fiú megkérdezte, hozzá megyek-e feleségül. Most meg: bármekkora táskát hurcolok is, mélyén megannyi szépítőszerrel, a helyzet az, hogy csak a vállam fájdul meg, de nem rágják a küszöböt óvodáskori hódolóim.
Hogy is van akkor ezzel a táska-mizériával? Csak nem vagyunk mindnyájan egy fatális félreértés áldozatai?

Hogy mit értek „zavaros” alatt? Hát a virtuális valóságot! Szerintetek nem zavaros, hogy miként is repül át az információ földrészeken és óceánokon át, hogy valahol a távolban egy ismeretlen ember asztalán bepittyenjen az üzenetünk? Nem zavaros helyzet, hogy ismeretlen flótásokkal eshetünk akár életre szóló szerelembe, csak mert jókor klikkeltünk jó helyre? Nem furcsa, hogy anyáink, nagyanyáink és szépanyáink még álmaikban sem gondoltak volna efféle halászgatásra?

Ó, igen: a virtuális valóság nagyon is zavaros. Mégsem restellünk halászgatni benne, hiszen könnyen a hálónkba akadhat valami. Vagy valaki. Hajdanában-danában a hercegkisasszonyok hajukat fonogatva csücsültek az elefántcsonttoronyban, és várták a búsképű lovagot, aki vagy arra ügetett, vagy nem. Ők bizony nem pecázgattak, csak várták a sült galambot. Manapság bezzeg temérdek trükk áll rendelkezésünkre, hogy kifogjuk életünk aranyhalacskáját. Nézz csak körül a környezetedben, és kiderül: számtalan románc szövődik mostanság a szerelem világhálójában. Elég csak regisztrálni egy közösségi portálra, aztán megbütykölni a profilképedet némi Photoshoppal, és máris úgy dongnak körül az ismeretlen ismerősök, mint legyek a mézes bödönt. Persze azt tudni kell: aligha közülük fog kikerülni életed nagy szerelme. Bár ki tudja…

Ha villámfelmérést végeztél barátaid és barátnőid között, az is kiderült: bizony, sokan vannak, akik hoppon maradtak. Az angol fickó, akivel barátnőd egész éjszaka a Facebookon csevegett, hipp-hopp, köddé vált; a szomszédban lakó lány hiába váltott forró hangú sms-eket azzal a vonzó tolmácsfiúval, akit a görög társasutazáson ismert meg, a románc úgy foszlott szerte, mint a tengerparton vásárolt szalmatalpú szandál. A bátyád ugyan lelkesen levelezgetett egy jópofa nővel a neten, akiről azonban kiderült, hogy a valóságban cseppet sem jópofa, és cseppet sem nő… Mégis, hol válik zavaróvá a zavarosban halászgatás?

Kivel ne fordult volna még elő, hogy komiszkodni támadt kedve? Volt már olyan, hogy hangosan felnevettél, miközben mindenki más komoly képpel jegyzetelt, mert eszedbe jutott, hogy az előadó pont úgy néz ki, mintha egy csüngő hasú disznót kereszteztek volna Napóleonnal? Vagy direkt beleszuszogtál a bankban előtted toporgó figura nyakába, csak mert annyira idegesítően nézett ki? Esetleg annak a vaskalapos kollégádnak a sótartót nyújtottad oda a kávéjához, és az alattatok lakó, bibircsókos néni elől inkább elbújtál egy kapualjba, csak hogy ne kelljen vele a köszvényéről beszélgetni?
Csupa bocsánatos bűn, noha beismerem: egyik sem valami szép dolog. Mert miért is érzünk olykor ellenállhatatlan vágyat arra, hogy kirúgjunk a hámból? Miért kell néha megfricskáznunk mások orrát? Miért kell ugratnunk a barátnőnket, és vajon ki talál magyarázatot arra, hogy miért esik jól meghallóztatni volt szerelmünket?
Sajnos, ha tetszik, ha nem: együtt élünk egy komisz kis albérlővel, akit kisördögnek hívunk. Mindnyájunkba belénk bújik olykor, sőt, még bérleti díjat sem fizet. Ráadásul a lehető legrosszabb pillanatban beleköp a levesünkbe. Ám ez még csak hagyján. Sokkal nagyobb baj, ha a kisördög helyett egy jó nagy dög lakik a lelkünk mélyén…
De honnan tudjam, vajon miféle albérlőt engedtem be a tudatalattimba? – kérdezhetné joggal bárki. Nos, egy kis villámteszt segítségével máris megkapjuk a választ…

De van! Tanúsíthatom! Érdekel valakit? Akkor figyelem: elárulom, miért éreztem jól magamat az Életmentő zsebbarátnő könyvbemutatóján…

Szóval, íme a bombabiztos sikerrecept: végy sok jó embert, akik kis helyen is elférnek. Aztán szuszakold be őket egy mézeskalácsházba. (Ha ezt éppenséggel úgy hívják, hogy Litea irodalmi teázó, akkor a lehető legjobb mézeskalácsházat sikerült kifognod. Nem hiszed? Akkor kukkants be hozzájuk! www.litea.hu ) Mikor mindezzel elkészültél, állíts két ifjú fruskát ajtónállónak, hogy a vendégeket zsebmosollyal és jajpiros karszalaggal fogadják, aztán szerezz rengeteg, frissen sült pogácsát. (Amolyan hamuban sült - mesebelit…) Az így összekevert masszát ízesítsd némi női csacsogással, s pár jól megválasztott idézettel. (Természetesen a könyvből.) Ha már kellőképpen mosolygósra érett a hangulat, jöhet a tálalás: dedikálással, búcsúajándékkal és kacagással gazdagon lehet egy jól sikerült könyvbemutatót fogyasztani…

ZSEBHÍVÓ

Superman, Pókember és a Csipetcsapat már a múlté. A Scolar Kiadó bemutatja napjaink legújabb életmentőjét: a Zsebbarátnőt! Aki...

... november 5-én, 16 órakor
a Litea irodalmi teázóba látogat
(1014 - Bp., Hess András tér 4., a Hilton szállóval szemben nyíló kapualj - Várbusszal a Moszkva tértől sitty-sutty ott is van az ember),

... az Életmentő zsebbarátnő című könyv szerzőjétől, Szentváry Pannától és Nagy Eszter Dórától, az MTI munkatársától egy kis pogácsamajszolós beszélgetés során megtudhatja, hogyan áll bosszút a csőre töltött gardróbszekrény, hogyan változtathatjuk békává ellenségeinket, vagy hogy miként lehet túlélni a csokoládéfüggőséget.

Egy szó mint száz: OTT A HELYETEK. GYERTEK EL!

Ki szereti a divatmagazinokat? Kin lesz úrrá a harctéri izgalom, ha valami új kiegészítőt lát meg az újság színes oldalain? Ki álmodja magát a botsáska modellek helyébe, és ábrándozik arról, milyen jól mutatna a gardróbjában egy kígyóbőr-mintás, combközépig érő, bokatörő csizma? Ki vesz fel inkább jelzálogot a lakására, csak hogy megszerezhesse a legújabb Donna Karan LBD-t? (Annak, aki nem szereti a divatmagazinokat, és fogalma sincsen, mi lehet az a bizonyos LBD, elárulom: nem valami party-drog, hanem a klasszikus, „kis-feketeruha” beceneve.)  Szóval azok, akik a divat megszállottjai, és titokzatos okokból kifolyólag megőrülnek a különleges és/vagy hordhatatlan ruhákért, azoknak jó hírem van. Megjelent a Flair magazin első magyarországi száma!
S hogy ennek mi köze a Zsebbarátnőhöz? A 174. oldalon ott virít a könyv borítója meg a szerző fotója. Tudjátok, az a dívás. Száz Jenő fotográfus készítette egyébként. (A blog képtárában is megtekintheti az, aki kíváncsi rá.)

(UI: Hahaha! Sőt muhaha! Ha tudná az előkelő és méregdrága ruhakölteményeket felsorakoztató magazin, hogy a fekete tollboát nem valami puccos divatházban, hanem egy végkiárusításon szereztem be; a csipkekesztyű a padláson hevert évtizedekig; a sminket pedig nem profi mesterek varázsolták rám, hanem saját magam dobtam fel a kocsi visszapillantó-tükrénél…)
 

Ha megtudná a mi jó, öreg Petőfi Sándorunk, hogy mi a helyzet manapság a nemzeti ünnepeinkkel, akkor nyilván forogna a sírjában – akárhol is legyen eltemetve: egy tömegsírban valahol Segesvár mellett, vagy Barguzinban, a szibériai sztyeppéken…
Mert mi is jut eszünkbe elsőre március 15-ről, vagy október 23-ról? Az, hogy vajon munkanapra esik vagy hétvégére… Netán a sors kegyelme folytán csütörtökre vagy péntekre rendelték az égiek, így a hősi halottak jóvoltából a potyaleső utókor egy kiadós hosszú hétvégét vagy mini szünidőt ütemezhet be az életébe. Siralmasak vagyunk, nemde?
Akinek nem a soron kívüli köldökbámulás ugrik be, az vagy a többnyire hervasztó iskolai ünnepségekre gondol (tisztelet a kivételnek), vagy a nagy, össznépi szócsatákra, melyekről  általában nagyérdemű politikusaink gondoskodnak. Mégis, mi van velünk? Miért nem tudunk kipréselni magunkból egyetlen, árva, nemes kis érzést sem? (Kivétel  persze a kivétel...) Szóval: miért nem beszélünk talpramagyarul?

A minap egy szürke, trutymós és búskomor hétfő reggelen, mikor az embernek eret vágni volna kedve, nem pedig dolgozni, a könyvtárban csücsültem, és iparkodtam életjeleket kicsiholni magamból. Már majdnem feladtam a dolgot, és elkönyveltem volna, hogy ez a hét is pocsékul indul, mikor az egyik lány hirtelen odapenderült hozzám széles vigyorral az arcán, és az orrom alá tolta a JOY magazin novemberi számát. Annak is egészen pontosan a 48. oldalát. És csiribí-csiribá, csoda történt! Kisütött a nap, csicseregtek a madarak, és minden hollywoodi fénybe borult. Pedig semmiség az egész. Nem kaptam meg a Nobel-díjat, vagy ilyesmi. Viszont megjelent pár kedves kis sor a Zsebbarátnőről. Reklámnak és antidepresszánsnak egyaránt megteszi, szóval hurrá! Kifogtunk rajtad, hétfő!